„lélegzetként szakítja
fel az éjszakát
egy megtévedt angyal
de föladja:
tömve a szája faggyal”
Nagy Gábor
Kissné Nagy, vagy Nagyné Kiss – a történetünk szempontjából ez nem is fontos, - szóval Kissné gyomra összeugrott a karácsonyi girlandok, és az üvegdíszeken végigfutó ezüstös ragyogás láttán. A hangszórókból lebutított női hangok folyton azt szajkózták, „szeretet”, „szeretet”. Kissné lázasan számolgatott magában: menyi pénzbe kerül neki ez a szeretet? Mennyi pénzt szánjon a szeretetre? Végül nagyvonalú, szinte pazarló volt, és nagy rakás pénzt költött rá.
A várost amúgy ellepték az angyalok. Pirosak, kékek, arany vagy ezüst színűek, selyemből, zsákvászonból, bársonyból, plüssből. Cérnaszemük csodálkozva meredt – a semmibe...
Kissné hallotta, hogy a karácsonyi vásár forgatagában a mellette álló fiatalasszony aranyhajat kér az elgyötört, átfagyott árustól. „Csak kék van.” „Kék?!” – csattant fel a nő hangja, mielőtt elkáromkodta magát. „Arany kellett volna.”
A hangszórókból üvöltött a „szeretet”. Kissné nyugtalankodott, vajon nem lesz-e kevés, amit vásárolt.
Éjszaka rosszul aludt, aztán fel is riadt álmából. Mindjárt itt a karácsony, addigra mindennel el kell készülnöm – gondolta. Felkelt és álmosan kitámolygott a hálószobából.
Először azt hitte, betörő áll az ablak előtt. Az utcai lámpákban megszínesedett éjszakai ég elé sötét sziluettet vetett valami. Rémülettől vibráló idegekkel szinte öntudatlanul jutott el a villanykapcsolóig. A lámpa fényétől először elvakult, aztán elétárult az elképesztő látvány: egy karácsonyfa a szobában. Alatta barna papírba csomagolt idegen ajándékok. Karácsonyfa, amikor még meg sem vették a fát. Díszek, amiket még nem látott, alma, gyertya, dió, ócskaságok. Ajándékok, amikről nem tudott, durva, régimódi csomagolópapírban. S a szobában valami furcsa, fényes por. Csillám. Fénye néha elakadt a lámpa világában. Furcsa csillámló por mindenütt, az ember szinte irányítani tudta áramló lebegését, szálldosását a sűrű porfellegnek. Hol örvénylett sejtelmesen, hol állt csöndesen, puhán. És ez az erős fenyőillat! Egy idegen fenyő, idegen ajándékokkal.
Kissné megborzongott a hidegtől. Rájött, hogy a lábujja hegyéig fázik mindene, s ekkor vette észre, hogy az ablak résnyire nyitva állt. Mielőtt becsukta volna, kinézett az éjszakába. Valaki bemászott volna az ablakon? A negyedikre? Létra, helikopter, vagy hegymászó-felszerelés nélkül aligha. Kissné az ablakon át csak a sötét eget látta, s valami csillámló hosszú csíkot, ezüstösen pislogót, mintha a szobából kifelé vezetne az a furcsa csillámfelhő.
Kissné dühödten becsukta az ablakot. Egy pillanatig sem habozott. Úgy, ahogy volt, hálóingben elővett egy nagy kukazsákot, mélyfeketetét, és mérgesen dohogva letépdeste a díszeket a fáról, bele a zsákba. Az almákra, gyertyákra rádobálta a csúnya barna papírba csomagolt ismeretlen tárgyakat. Végül fogta a lekopaszított fát, és kihúzta a lakásból, ki egészen a folyosó közepére, minél messzebb kerüljön. Csak ne is lássa.
– Most takaríthatok fel – acsarkodott magában, és karjával dühödten lendített egyet a csillámló porral teli, még fenyőillatú levegőben.
Jakab-Köves Gyopárka
Megjelent a Reformátusok Lapja 2010. december 19-26-i számában.