Chomsky mester* a megmondhatója, ha ő is tudja egyáltalán, hogy az anyanyelv miért ég bele olyan mélyen az emberbe? És anyanyelv-e az, amit anyanyelvi szinten beszél az ember? És miért van az, hogy valaki játszva tanul meg egy idegen nyelvet, mások egy új nyelvi környezetbe kerülve kínlódnak azzal a nyelvvel, amit a többség beszél. Sőt a kommunikáció elemi szintjéig sem mindig jutnak el.

 

Hasonlóan érdekes kérdés a nyelv viszonylatában a nemzettudat léte, illetve megmaradása. Miért köt egyeseket nagyon mélyen, olyannyira, hogy radikális irányba hajlanak egy olyan nyelvi és társadalmi környezetben, ahol tétje nincs ennek a radikalizmusnak, míg mások különösebb lelki teher nélkül adják fel múltjukat. A nyelv nem több számukra, mint kommunikációs lehetőség egy megismert, többnyire (térben és időben) maguk mögött hagyott közösség felé.

Ezek a kérdések akkor tolultak fel bennem, hogy rábukkantam egy nagy szatyorba rejtett könyvhalmazra, amit egy Kanadából hazaköltözött hazánkfia rokonai hoztak be feltehetően azzal a szándékkal, hogy a könyveknek valaki hasznát veszi. Vannak közöttük a „rendszerváltás” után megjelentek, különösebben nem érdekesek. Aztán olyanok, amelyek a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországán látták meg a napvilágot. Érdekességük legfeljebb abban van, hogy nagyon használtak, sajnos nem fogom sose megtudni, hogy a tengeren túl jártak-e kézről-kézre? Különösek, mert ma már ronggyá nem olvasnak könyveket. Sem igény, sem idő nincs rá. Meg az olvasásnak az a varázsa is eltűnt, amely kézről-kézre adott egy-egy izgalmas újdonságot, hogy aztán baráti összejövetelek meghatározó beszédtémája legyen. Ma nem az élmény, hanem a szűrt történések, politika, anyagiasság határozzák meg többnyire a beszélgetéseket, ha még egyáltalán leülnek egymással az emberek. Ezek a könyvek, amelyek előttem fekszenek, töredezett fedelükkel, szakadt borítóikkal, elnyűtt külsőikkel egy olyan történelmi kort idéznek meg, amikor a könyvnek és a magyar szónak mindenek fölötti elsőbbsége volt: a nyugati magyar emigráció léthelyzetét.

 

Debrecenben született. A családot a vasúti tisztviselő édesapa szolgálati helyei dobálták ide-oda. A szülővárosban élték át a bombázásokat, amely elvitte a családfőt. A háború után a fővárosban kezdett új életet, míg jósorsa bele nem szerelmesítette egy református lelkészbe, akivel aztán meg sem álltak az óceán túlpartjáig. Amerikai magyar gyülekezetben kezdtek, aztán Kanadáig jutottak. Közel három évtized után özvegyen hazatért. Még keresett egy utolsó támaszt, de a biztonságért már nem a kálvinista Rámába tért vissza, hanem testvéréhez és annak családja közelébe, az óhaza nyugati határvidékére. Angolul nem tanult meg, számára a létet a magyar nyelvi közeg jelentette az emigrációban is.

 

Nézem a könyveket, a Brit Bibliatársulat Újszövetség kiadásai, aztán egy 1926-os teljes Károli. Ez utóbbi itthonról vitt kincs lehetett. A kisméretű bibliában névjegy, sőt egyikben kettő is: „Rev…Phoenix, Arizona 85013, Rev…Windsor, Ontario, Canada”, gyaníthatóan utazó jószágok voltak, zsebben elfértek, de mégis túl drága kincsek egy Amerikában szolgáló magyar lelkipásztornak, hogy nyomtalanul elvesszenek. A lapok között több préselt háromlevelű lóherét találok és egy rózsaszirmot. Nem tudom, az óceán melyik partján nőttek. S hogy milyen titkot rejt a rózsaszirom? Női szívre vall, de ki tudja? Legimpozánsabb a társaságban egy Kanadában kiadott angol nyelvű biblia. A külsején hordozza, hogy világnyelven jelent meg. Belül is minőségi. 1611-t jelöli meg első kiadásként, utolsó revideálása 1952-ben volt, négy földrészen adják ki. A nyelv egyesítő erő.

Számomra két könyv a legérdekesebb, az egyik egy Ravasz féle fordítás, amit 1971-ben Ligonierban, Pennsylvaniaban a Bethlen nyomda adott ki. Ez a nyomda akkor a világ egyetlen „köztulajdonban lévő” református nyomdája volt. Ezt az előszóból tudjuk meg, ahol egy alapos magyar bibliatörténeti áttekintés olvasható angol és magyar nyelven. És ebből derül ki, hogy Ravasz László a kiadás jogát nemcsak átengedte az amerikás magyaroknak, hanem „óhajtása az, hogy a könyv jövedelme a magyar református diakóniára menjen”. Feltehető, hogy nem egykönyves vállalkozás volt a Bethlen nyomda életre hívása, jó lenne ennek történetét megírni, hiszen a magyar református egyház sajátos helyzetben élő egyháztestének egyik életmegnyilvánulása. A másik könyv sárgult lapokkal tanúskodik egy nagy útról, amelyen nemcsak az Értől az Óceánig, hanem azon túlra is jutott: egy 1923-as kiadású erdélyi énekeskönyv, amelyhez az előszót Nagy Károly püspök, Ravasz László egykori tanártársa írta. Ki tudja, melyik erdélyi menekült vitte ki magával, hogy aztán újra magyar földre jusson vissza. Ahogy kinyitja az ember, a borítón halványan kivehető írás: „Emilék eskütek 1933 év Február 26 án”. A könyv első két lapja hiányzik, az előszó „utója” van csak meg, döbbenetes nyitány:

„Vigyázzatok! – Kedves híveim, amely népnek ajkán elnémul az ének, az halálra van ítélve. Ahol az éneknek csak egy-két versét énekli legtöbbször unottan a kántor: ott akármennyien legyenek a templomban, megkezdődött a haldoklás. Csak ahol lelkesen végig énekli az egész gyülekezet az egész éneket s így a hívők lelkén végigmegy a benne rejlő igének teljessége: csak ott érezteti az ének a maga teljes erejét és áldását. Az elnémult ajkak előfutárai az elnémult harangoknak! Azért meg kell zendíteni dícséreteteinket és zsoltárainkat minden ajkon, - ha élni akarunk,- templomban, iskolában és családjainkban.

Zengjenek hát ezek a drága, szent énekek alázatos, tűrő hittel, diadalmas reménységgel, hogy általuk is épüljön az Anyaszentegyházunk Istennek a mi Atyánknak és a mi Urunknak a Jézus Krisztusnak dicsőségére a Szentlélek által!

Cluj-Kolozsvár. 1923. szept. 23.”

 

Viszi az idő és hozza az idő a prófétai üzenetet.

 

*Noam Chomsky (sz.1928) amerikai nyelvész, nyelvfilozófiai iskola megteremtője