Több mint egy évtizede a gyülekezeti kirándulások állandó résztvevője és krónikása Cholnoky Péter professzor úr (kedves feleségével, Zsófi nénivel együtt), aki az idén is megosztja személyes és egy kicsit minden résztvevő élményét a szatmári tájról, a Szilágyságról, Máramarosról, régi és mai emlékekről. Idéződjenek fel az emlékek azokban, akik részt vettek ezen az alkalmon 2013. augusztus 15-18. között. És kapjanak kedvet velünk jönni, akik jövőre csatlakozni szeretnének. Jó szórakozást!

Cholnoky Péter útinaplója

2013. augusztus 15-e, csütörtök


6.30-ra tervezett indulás, a korábbi évekből már ismert Györgyi Zoltán autóbusza az utolsó percben érkezik, mi a hátsó ajtó mögötti 3. sorba kerülünk a jobb oldalon. A busz teljesen megtelik, nem számoltam ki az átlagos életkort, de a tavalyihoz képest feltűnő a megfiatalodás. 6.41-kor elindulunk. Hamarosan rövid áhítat: Mk 14, 43-52 (Jézus elfogatása Márk lakonikus stílusában, de nem hagyva ki sajátmagát, a ruhája otthagyása árán elmenekülő ifjút), kérjük az Úr áldását az egész útra.

A várhatónál kevésbé küzdelmes utazás a 86-as úton Csornáig, csak közvetlenül Szombathely után lassulunk le gyakran az útépítés miatt. Győr előtt térünk rá az M1-es autópályára, először Bábolnánál állunk meg. A parkolóhely növényzete itt is, mint az egész országban vigasztalanul aszott, sárga, poros.  Az út menti szélkerekek szorgalmasan forognak a délkeleti szélben. Budaörsön kiszáll a Sági-Tanai házaspár legkisebb gyermeke, Hunor. Keservesen kecmergünk át a fővároson, a Dunán az Erzsébet hídon kelünk át. Szép innen a fővárosunk. Annál rútabb a pesti oldalon elterülő környéke, ahol röviden megállunk, majd folytatjuk utunkat az unalmas M3-ason. A Gödöllő körüli dombság elhagyása után csak messziről látjuk a hegyeket, a Mátrát, a Bükköt és a Tiszán átkelve a jellegzetes alakú tokaji hegyet. Nyíregyháza előtt Petró Mihályné Borika, a város szülötte alapos felkészülésről tanúskodó ismertetést tart. 14 órakor, a legnagyobb melegben érkezünk meg a város központjába. 40 perces séta: megnézzük a tágas, virágos, rendezett város két legfontosabb terét, látjuk a Korona szállót, előtte Móricz Zsigmond egész alakos szobrát, találó a zömök, bajszos író ábrázolása. Nem messze innen a kéttornyú katolikus nagytemplom. A református templomot idő híján csak kívülről látjuk, homlokzatán feltűnik a szokatlan rózsaablak. A hőségben a többség fagylalttal vigasztalódik.

Hamarosan Máriapócsra érkezünk, a görögkatolikus Mária-kegyhelyre. A tágas templom előtt nagy udvar, a népes zarándoklatok befogadására. De most nincs itt egy lélek sem rajtunk kívül. A könnyezéséről nevezetes kegykép az egyik oldalhajóban van, története roppant különös: 1694-ben Mária képe több napon át könnyezett, ami természetesen nagy vitát keltett a vegyes felekezetű környéken. Az akkori császárné, Eleonóra, I. Lipót felesége, Bécsbe is vitette a képet és a Szent István első vértanú tiszteletére emelt székesegyházban helyezte el (most is ott van), másolatát hamarosan helyi festő készítette el, és ez a kép is hamarosan könnyezett. Maga a templom tipikusan bizánci stílusú, ikonosztáza azonban barokkos. A kegykép és a templom történetét helyi idegenvezető mondja el.

A buszban Jakab Bálint tiszteletes röviden összefoglalta a görögkatolikus egyház lényegét. Ennek a felekezetnek a története meglehetősen viharos. A római (latin) és bizánci (görög) egyház a XI. században szakított egymással, a teljes vagy részleges kibékülésnek több állomása van. A török által közvetlenül fenyegetett Bizánc a XV. században Firenzében kiegyezett a római egyházzal, ennek végrehajtását azonban meghiúsította Konstantinápoly 1453-as eleste. A mindkét felekezettel rendelkező országok a breszti egyezményben (1595) állapodtak meg a két egyház kapcsolatáról, az egyezmény igazán akkor vált aktuálissá, amikor kétszáz évvel később Lengyelországot Ausztria, Porosz- és Oroszország első ízben felosztotta. Ezzel számos ortodox (bizánci) hívő került Habsburg fennhatóság alá. A birodalom szorgalmazta a görögkeleti (ortodox) részegyházak egyesülését a római egyházzal, nem kis sikerrel. A görög szertartású katolikusok elismerték a pápa főségét, de megtarthatták görög rítusukat és különálló egyházszervezetüket valamint  a nős férfiak pappá szentelésének szokását. A sztálini diktatúra szinte egész Kelet-Európában azonnal betiltotta a görögkatolikusok működését, híveit az ortodox egyházba terelte, érdekes módon csak Magyarországon hagyta meg a kommunista uralom a görögkatolikus felekezetet. A rendszerváltás után számos országban, elsősorban Romániában és Ukrajnában támadtak súlyos konfliktusok a gyakorlatilag államvallásnak tekinthető ortodox egyház és az elnyomatásból frissen napszintre lépő görögkatolikusok között. Az elnevezések kissé félrevezetőek, azt, amit általában római katolikusnak neveznek, helyesebb volna latin szertartású katolikusnak nevezni.