Cholnoky Péter útinaplója

2013. augusztus 17-e, szombat (folytatás)


Délnek tartunk, Tasnádnál rátérünk a Szatmárnémetit Zilahhal összekötő útra. A táj egyre dombosabb, hamarosan Zilahra, Szilágy megye székhelyére érkezünk. Ceausescunak sikerült lerombolnia szinte az egész történelmi belvárost, ilyenféle látnivalóra tehát nem számíthatunk. Pedig itt is sűrűek Ady Endre lábnyomai: itt járt gimnáziumba. Régi főtere azonban úgy-ahogy megvan, középen szép Wesselényi-szoborral, Fadrusz János alkotása. Előbb csak elhaladunk mellette és a dombon álló, messziről látható református templomnál állunk meg. Az előzetes megbeszélés ellenére takarítónő nyit ajtót. Az eredeti templom a XIII. században épült, román stílusban, később gótikus elemeket is beleépítettek. Többször elpusztult, a jelenleg látható templom a XX. század első éveiben épült, sajátságos stílusban; 1500 ülőhely van benne. Lesétálunk a főtérre, csoportkép készül a Wesselényi-szobornál. Az elég távoli református kollégiumra már nem marad idő. A városból kihajtva élelmiszer-áruház előtt állunk meg, feltölthetjük fogyatkozó tartalékainkat. Zilahot elhagyva valaki megkérdezte, ki volt az a Iuliu Maniu, akinek szobrát Zilahon láttuk. Jakab Bálint tiszteletes elmondja, hogy Maniu Szilágybadacsonyban született 1873-ban, a monarchia idején szerepet játszott az erdélyi politikai életben és 1918-ban oroszlánrésze volt abban, hogy egész Erdély egyesült a Román Királysággal. A második bécsi döntés után szívósan harcolt Észak-Erdély Romániához való visszacsatolásáért, 1944-ben, Románia kiugrása után miniszterelnök lett. Bár nevét nem adta a mozgalomhoz, az Észak-Erdélybe ismét betörő románok róla elnevezett Maniu-gárdákat alakítottak, és szörnyű vérengzést végeztek a visszakerült terület magyar lakosai között, csak példa erre a különös kegyetlenségéről hírhedt szárazajtai és csíkszentdomokosi magyarirtás.

 

Kelet felé utazunk tovább, Zsibó felé. Az út mentén szebb napokat látott borvidék nyomai, tervek vannak felélesztésére. A kezdeményezéseknek egyelőre csak a csírái látszanak.
Zsibó még dombosabb. A kisváros központja lenn van a völgyben, legnagyobb része azonban felkúszik a dombokra. A Wesselényiek nevezetes kastélya kimagasló dombon áll, erről a helyről nézte végig II. Rákóczi Ferenc a rá nézve vesztes zsibói ütközetet. A kastélyt az útról nem látni, hatalmas, meredeken emelkedő park veszi körül. A park gyönyörű ősfái jó alapot szolgáltattak botanikus kert létrehozására, a már meglévő szépségek mellé japán kertet, több gömb alakú üvegházat építettek, bennük trópusi növényekkel, akváriumokkal. Érkezésünkkor némi népszámlálgatás után megvettük a belépőjegyeket, közben elegáns (talán már a mi ízlésünknek túl elegáns) násznép özönlik befelé, a kertben fényképezkednek és talán étterem is lehet benn. Felsétálunk a dombra; először a kastélyt nézzük meg. A csodaszép épület siralmas állapotban van. Észak felé nyitott U-alakban trónol a kis domb tetején, a díszkapun keresztül az elgazosodott udvarra (kertre?) látunk rá. Bizonyára érdemes volna megmenteni és helyrepofozni az idegenforgalmi látványosságot. Megnézzük a növényházakat, akváriumokat. Öröm kijönni a 100 %-os páratartalomban úszó gőzfürdőkből az amúgy ugyancsak meleg szabad levegőre. De az egész nagyon szép. A domb alján, a városban áll a református templom, bejutni nem tudunk, vadonatúj vaskerítése gondos gazdáról árulkodik, az újszerű kapun lakat van, az elérhetetlen templomajtó azonban nyitva, nyilván a holnapi istentiszteletre szellőztetik a bemelegedett istenházát. A templomkertben Wesselényi Miklós szobra, talapzatán latin felirat: Numquam retro! (~sohasem hátrálok meg!)

Visszafelé Zilah mellett csak elsuhanunk. Hamarosan Ákosra érkezünk. Már hét óra is elmúlt, nem vár senki, a lelkipásztorék elutaztak valahová, de aztán kerékpáron előkerül a harangozó, aki éppen két busznyi látogatót is vár, talán még ma sem tudja, hogy mi nem a vártak voltunk. Az impozáns épület az utcáról is jól látszik, sőt lenyűgöző homlokzata és főbejárata igazán onnan nézve érvényesül. Tiszta román stílus, téglából (kőmentes vidéken vagyunk!), két óriási torony néz nyugat felé. Bejárata a déli oldalon is van; a főhajó majdnem kétszer magasabb a két mellékhajónál. Egyszerűen gyönyörű. Alulról víz szivárog a falakba, már meg is nyerték a pénzt a renováláshoz, a templom kertjében nagy kupacokban áll az új tégla. A harangozó ugyancsak rövidre fogva mondja el azt, amit az itt megvásárolható ismertetőben is el lehet olvasni. Az ismertető ellenértékeképpen szívesebben vette a magyar pénzt, mert – mint mondotta – az szebb. A templom oldalbejáratával szemben hatalmas sírkő, rajta a következő szöveg:
NNN TÖRÖK JÁNOS EMLÉKEZET KÖVE
ANNO AETATIS SUAE 45
E DARAB KŐ ALÁ TÖRÖK JÁNOS TESTE TÉTETETT
A HALÁL HOVA REKESZTETTE
KÉT KEDVES GYERMEKÉT ELŐTTE KÜLDÖTTE
GYÖRGYÖT RACHEL ELŐTT IDE HELYHEZTETTE
NEVEKET PAP KATA KEDVES HITES TÁRSA
AKI  ITT ELMEGYEN HOGY EZT MEG LÁTHASSA
IM IDE EZ MOST VAN EZZEL RAJZOLVA
TETETTE, DE SZIVÉT NÉZZE KI OLVASSA
(betű szerinti másolat)

Tovább Szatmár felé. Utolsó állomásunk Erdőd, kis kitérővel érjük el a református templomot, melynek kertjében Petőfi Sándor és Szendrey Júlia szobra áll. Itt született egyébként Bakócz Tamás is. Vissza a fő útra. Akkor látjuk, hogy az út egy része le van zárva: szőlő- és borünnep van a faluban. A falu után az út jobb oldalán kis dombon áll Erdőd várkastélyának romja. Az erdődi várat még XV. században építtette meg Zsigmond király a Drágffyakkal, később elpusztult az eredeti vár és a Károlyiak kezére került. A szatmári békét aláíró Sándor várkastélyt, afféle nyaralót épített a helyére, ennek kápolnájában esküdött egymásnak örök hűséget 1847. Kisasszony napján (szeptember 8-án) Petőfi Sándor és Szendrey Júlia. Az épületet a második világháborúban szinte teljesen lebombázták, most kezdték meg a várkastély újjáépítését.

Felkaptatunk a kis dombra, lakatra zárt kapu áll utunkba, fenyegető felirattal: Kutyák által őrzött terület. Jakab Bálint tiszteletes mégis behatol a területre, megnézni, miféle szobor áll a bejáratnál. Közben megjelent az őrző kutya ici-pici öleb képében, hatalmas derültség fogadja. Hamarosan feltűnik mögötte a hely őre, zsörtölődve, de végül is kaput nyit. A nyugati bástyatorony már kész, látogatható, a keleti tornyon most dolgoznak.

A bejáratot őrző szobor Drágfi Bertalan román (!!!) főurat, a vár építőjét ábrázolja (hetedik nemzedék a Kun László által betelepített családban). A torony 3 szintje látogatható, benne történelmi kiállítás; a feliratok kilenc tizede románul van, egy tizede angolul; más nyelven nincs semmi. A román szöveg természetesen a román főúr építészeti remekléséről szól. Az ablakból éppen gyönyörű naplementét látni, az Alföld egyenes látóhatára mögé bukik a piros tűzgolyó. Némi pénzt gyűjtünk össze az engedékeny őr megjutalmazására, hadd legyen kedves a következő behatolókkal szemben is.
Már teljesen sötét van, amikor 21.30-kor szatmári otthonunkba érkezünk. Vár a finom vacsora: szatmári töltött káposzta, nagy mennyiségben és kiváló minőségben. Vacsora után a vállalkozó szellemű többség ismét a városközpontba zarándokol, immár búcsúzóul.