Ha látni szeretném így tavasszal, miképpen mozdul az élet az idő méhében, körbejárom a templomkertet. Kis Éden az a város közepén. Buja örökzöldek, köztük magvakat szóró gaznövények jelentik az őszi köd homályától a tavaszi napfényig a remény folyamatosságát, de az élet változásának és újra élni akarásának jelét a földhöz közelebb találom.
Van egy aprócska fehér virág, nevét sajnos nem tudom, amely leghamarább ad jelet az ébredésről. Ha nagyot nyújtózkodik, sem növeszt öt-hat centinél hosszabb szárat. Rásimul szelíden az aszott fűzsombékokra, mintha hanyagul pásztázná az eget nagy kelyhét csipkéző apró szirmaival. Máshol a tenyérnyi tar földet tesz díszessé, s mikor az ember szeme végigfut a tél nyomát hordozó kerten, mintha ezernyi angyalszem jelezné a megváltás ígéretét. Aztán jelez az ibolya harsogó lilájával itt-ott feltűnve...
Aztán a sort a kásavirág folytatja. Tudom, így ismeretlen e gyönyörűség sokaknak. Szülőfalumban nevezték ekképp a kankalint, a közül sem mindegyiket csak kettőt, mindkettő sárga, egyik aprócsokros, a másik hosszabb száráról lógatva kókasztja fejét. Az előbbi, aprócsokros teríti be március elejétől az örökzöldek által szabadon hagyott területet. Félve lép ilyenkor az ember az engedelmesen simuló élettelen gyepen, nehogy belegázoljon az ébredés szépségébe. Ami ezután következik már az emberi gondoskodás nyomait viseli magán. Talán ezért is szeretem különösen ezeket a jelentéktelennek tűnő, s mégis csak a kert édes gyermekeinek tekinthető virágokat. Vannak, s úgy vannak, hogy kéretlen is jelzik nemcsak az újat, hanem az örök visszatérő reménységet a megújulásra. Van valami, ami kívül van az emberen: ez a kegyelem. Megmagyarázhatatlanul szép. Van. Nem belőlünk, hanem értünk, s ezáltal lehetünk másokká, már ha beengedjük ezt a megmagyarázhatatlan szépséget az életünkbe.
A kegyelem történik, ahogy Isten is bennünk. Azért mert eljött az ideje.
De van tovább. A kegyelmi állapotra való ráébredés. Ez a pillanat, amikor az ember felfedezi a felelősségét. Hogy Isten rendeltetést adott neki. „És vevé az Úr Isten az embert, és helyezteté őt az Éden kertjébe, hogy mívelje és őrizze azt” (1Móz.2,15)...
Jakab Bálint
lelkipásztor
(Az írás teljes terjedelemben a Reformátusok Lapja jövő heti számában jelenik meg)