Immár jó néhány hete borzolja közéletünket a kettős állampolgárság körüli vita. Mire ezek a sorok megjelenek, már túl lesz az anyaország a népszavazáson igennel, vagy nemmel; ma még nem lehet tudni. Kicsinyes érdekek mögé felsorakozott a politika és belefolyt egy olyan kérdésbe, amely nem rá tartozott.
Nemcsak belefolyt, hanem kiszorítani igyekezett azokat, akik felelősséggel szólaltak meg időben a nemzet egészét érintő ügyben, példának okáért a református egyházunkat. Sokan bedőlnek a „ne politizáljon az egyház” szlogennek, anélkül, hogy fordítva is felállítanák a kritériumot: ne akarjon a politika oda is betüremkedni, ahol nincs keresnivalója. Ha pedig betüremkedik, a keresztyén ember nem tehet úgy, hogy sterilitását bizonyítandó, azonnal elhagyja azt a terepet, ahol illetéktelenek megjelentek. Néhány évtizedig a kussolásra és bólogatásra tanítottak, a „szolgálat teológiájával” pedig az egyházon belülről és belülre hamis dogmatikai muníciót is szolgáltattak, kilúgozni szándékozván a tanítványoknak szóló Krisztus-parancs kritikai ismérvét: „Ne szabjátok magatokat a világhoz”. „Mert az én országom nem e világból való”-mondja Jézus, de ebben a világban is itt van. Aki az övé, ennek a „másik” országnak is polgára. Vagyis a bárhol élő hívő ember, az Isten gyermeke kettős állampolgár. A földi országé és a mennyek országáé, melynek kezdetét – így fogalmaz a Heidelbergi Káté - szívünkben érezzük. Ez egyidejűleg érzelmi, lelki és hitbeli kötődés. Érzelmi, mert összetartozást jelent az azonosságban, egyben el is különít azoktól, akik nem úgy éreznek, mint mi, lelki, mert ugyanaz a Lélek adatik mindannyiunknak a különbözőség ellenére is, és hitbeli kötődés, mert akik együvé tartozunk a máshol, másként megélt hagyományainkban is ugyanabban a megváltó kegyelemben hiszünk és valljuk Urunknak, egyedüli Üdvözítőnknek Jézus Krisztust.
A két állampolgárság között sok a hasonlóság, de nagy a különbség. A földit mindenki kapja jó vagy rossz sorsa szerint, ki-ki, ahová születik. A mennyeit nem. Oda befogadást kell nyerni. Oda befogadtatni befogadónak kell lenni. Csak akkor mehet be valaki, ha maga már beengedett Valakit az életébe. Ha eggyel legalább meg tudta tenni. De aki Egynek a befogadására képes, az többre is hajlandó. Mert tudja, Aki őt befogadta, ajtót nyitott, nem pénzben számolt, „nem aranyon vagy ezüstön, hanem az Õ drága vérén megváltván a maga tulajdonává tett” - fogalmaz hitvallásunk. Isten nem számolta, mennyibe kerül neki a bűnös ember! Vagy nagyon is kiszámolta? Lehet, de nagylelkűen. Tudta, s ezért nem kevesebbet, mint egyetlen Gyermekét adta oda a golgotai kereszten. Neki valahogy mindig belefértek „a határon túliak” a költségvetésébe. A szeretetébe. Országa sem roppant meg a bevándorlók száma alatt. Még mi magyarok is beleférünk, még reformátusok is, még te is, kedves olvasó!
Nem tudom, hányan voltak, akik nem politikai meggyőződésből, vagy félelemből, vagyis érzelemből, nem rideg számításból, azaz értelemből, hanem hittel húzták az ikszet ide vagy oda. Hívő, magyar és református emberekként! Krisztus megváltott gyermekeként! És nem tudom, hányan vannak magyarok és reformátusok, önmagukat hívőknek vallók, akik arra sem méltatták véreiket, s benne több mint egymillió magyar református hittestvérüket, hogy elmenjenek választani. Nem tudom, ítélje meg az örök Bíró!
Egyet tudok: bármi lesz is az eredmény, hívnak a harangok még ezen a Karácsonyon is Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján, a Vajdaságban, a Dráva alatt és a Murán innen. Megszólalnak az orgonák is fehér falú templomokban, boltívek alatt, és felcsendül az ének, „Krisztus Urunknak áldott születésén”, és magyarul szól az Ige. És kinyílik a remény a földre jött Isten Fiában újra megtalálni egymást: magyar a magyart. Addig, míg van kegyelmi időnk.
Az Úr 2004. esztendeje novemberének utolsó napján.
Jakab Bálint