Édesanyám emlékére, aki októberben ment el a minden élők útján,
s ajánlom mindazoknak, akik ebben az évben vesztették el
szeretteiket

Mikor üresjáratban van a számítógépem, az elsötétült képernyő egyhangúságát meg-megszakítja egy-egy kép, amelyet találomra, legalábbis számomra megfejthetetlen rend szerint hoz elő a memóriájából. Ülök az íróasztal mellett, s néha oldalpillantással elkapok évekkel ezelőtti felvételeket. Egyiken anyai nagyszüleim háza jött nemrég elém, amelyen még rajta a csűr, amelyet immár csak régi képek idéznek meg. Jómagam is részt vettem annak bontásán. Emlékszem édesanyám és az azóta meghalt nagybátyám potyogó könnyeire, ahogy rakták egymásra a nap hevétől átizzott cserepeket, mikor bontani kezdtük a tetőt. Meséltek és egyúttal siratták is a múltat, a gyermekkort, a szülőket, akiknek életük munkája volt benne.

Nagyapám korán maradt árván, tizenhárom éves korában már járt méterfát vágni napszámba. A szorgalom e korai nekifutását megtorpantotta a háború, ez még az első nagy világégés volt, ahol dekungokat ástak, így mesélte nekem sokszor, aki kései, ötödik gyermekének elsőszülöttje voltam. Azután a méterfa árát egy ideig a kocsma nyelte, mígnem nagyanyám, a bibliás családból származó és csengő hangú, vidám teremtés bele nem keveredett az életébe. Hogy hogyan, tényleg Istennek titka meg egy családi nagyregény témája. Nagyanyám felmenői, mind Jakab Istvánok, ott vannak felírva a templomtoronyra az építéstől kezdve. Sok gyerek, nagycsalád és mély istenhit volt az ő öröksége.

Így indultak az életnek, a nagyapám zárkózott természetével és szorgalmával, aki egy szalmás házat vásárolt akkorra kicsi telekkel egy festői dombon. Négy gyermek sietve követte egymást, s ezek némelyike még pendelyes volt, mikor nagyapám csűrt, majd új házat épített, olyan magas fundamentumra, hogy az akkor már vak édesapját ölébe vette és felemelte, hogy az elérhesse annak tetejét. Híre volt akkor a faluban.

Már csak a rendszerváltás után derült ki, hogy a téeszesítés idejére nyolc és fél hektár földet és közel négy hektár erdőt szereztek nagyszüleim. De ennél többet, elfogadták az én érkező édesanyámat kései ajándéknak, nagyapám ekkor negyvenhetedik évében volt. Aztán megteremtettek egy olyan szeretetközösséget, amelyben az öt testvér mintát szolgáltatott egy közösség számára.

Ahogy mozaikszerűen összeállt a történet bennem azon a napos délelőttön, mikor bontani kezdtük a csűrt, értettem a könnyeket. Nem a múltat, hanem a szeretet kézzelfoghatóságát tudták nehezen elengedni azok, akiknek egy megkopott küszöbhöz is élménye fűződött.

A csűr sorsa beteljesedett, hanem ezután néhány nappal gyomorvérzéssel bekerültem a marosvásárhelyi kórházba. A miért és hogyan bár érdekes lenne, de túl vérszagú. Kés nélkül, infúzióval és nyolc adag vérrel kerültem vissza az élők közé. Mert meg is halhattam volna.

De a visszaútra üzent a Szentlélek. Megelőzött minden diagnózist. Történt ugyanis, hogy estefelé, amikor öcsém mentő hiányában a kórházba szállított, a hétköznapiság váratlanságával ért az esemény. Addig csak látogatóban voltam kórházban. Másnap édesanyámmal a belőlem kilógó csövek fedezékéből próbáltam beszélgetni, aki feltette az ilyenkor kötelező kérdést: mit szeretnél, hogy hozzunk? Két dolgot, válaszoltam, a Bibliámat, ami az asztalon van és egy Mikszáth vagy Móricz regényt emeljenek le a polcról. Bibliámban mindig benne van a kis Bibliaolvasó kalauz, hanem édesanyám valahol ezt elkavarta. Elképzelem, mi mehetett végbe a lelkében, amikor nagyobbik fia nyaralását a kórházi ágy fűszerezte. Szó, ami szó, beérkezett a Biblia és a másik könyv, de a kalauz hiányzott belőle. Mikor egyedül maradtam a látogatás után, gondoltam egy merészet és elhatároztam, kinyitom az Írást úgy találomra. Mit üzen Isten? S a jó öreg Károli még a Brit Bibliatársulat bibliofil papírú kiadása a Filippi levél első fejezeténél nyílt ki. Olvasni kezdtem, köszöntések, üdvözlések, az evangélium ügye. Vártam, hogy mi lesz, a betegség tompaságában vágtattak szemeim a sorokon, míg elértem a 20. vers végét: „mint mindenkor, úgy most is nagy bátorsággal fog magasztaltatni Krisztus az én testemben, akár életem, akár halálom által”. Feszülni kezdenek a gondolatok, miközben vágtat a szem tovább, „mert nékem az élet Krisztus, a meghalás nyereség… mert szorongattatom e kettő között” Akkor még nem kaptam vért sem, nem tudta senki, mennyi hiányzik a testemből. „De e testben megmaradnom szükségesebb tiérettetek, és ebben bízva tudom, hogy megmaradok… a ti örömötökre” (Fil. 1,24-25).

Ebben a pillanatban tudtam, hogy meg fogok gyógyulni. Az Igében így van megírva. Értetek, mondja Isten, feleség, akkor még két gyerek, szülők, testvérek, három gyülekezet, ahol szolgálok. Értetek fog magasztaltatni Krisztus az én testemben.

A Lélek akarta így. Elveszíteni a Bibliaolvasó kalauzt, hogy szólhasson a szabadságban. A Szentlélek előtte van mindeneknek. Mert előbb volt, mint a világ. És előbb, mint életünk történései. De a történések utánra is van üzenete.

 

Jakab Bálint Mihály