(330 éve hurcolták gályarabságra a protestáns prédikátorokat)

Rendhagyóan kezdem előadásomat, mégpedig azzal, hogy megválaszolom, miért kívánok éppen a gályarabságról, és a gyászévtizedről beszélni. Ennek több oka van, egyrészt érzelmi: meggyőződésem, hogy nekünk, dunántúli reformátusoknak a gályarabság kulcsfontosságú történet, nem csupán saját történetünk szempontjából, hanem a jövőképünk miatt is. Másrészt többször feltették nekem, elsősorban katolikus oldalról azt a kérdést, miért kell felemlegetni ezt a véres történetet, miért kell lelkiismeretfurdalást kelteni a mai katolikusokban? A gályarabok sorsa a mai napig felzaklat minden oldalt. Ez pedig arra mutat rá, hogy a mai napig nem dolgoztuk fel az eseményeket.

A trauma feldolgozásához egyik legfontosabb feladat a történések megismerése, e nélkül elképzelhetetlen az, hogy tovább tudjunk lépni mindenfajta zaklatottság nélkül a történelemnek ezen a nehéz, s a protestánsok számára sorsfordító korszakán. Éppen ezért már az elején leszögezem: a mai katolikus testvéreink kollektív lelkiismeretfurdalása fölöttébb történelmietlen, ugyanis a lehető legvalószínűtlenebb, hogy a mai közöttünk élő római katolikus vallásúak felmenői a 17. században az ellenreformáció harcosai lettek volna, sőt valószínű, hogy ha az óriási demográfiai változások ellenére az ősiek valóban ezen a tájékon éltek, valószínűleg maguk is szenvedői volta az ellenreformációnak.

Köztudott az, hogy a 16. században Magyarország lakossága legalább 90%-ban protestáns, ebből nagyrészt református, a lutheránusok különösen a városokban, s a német, valamint szlovák lakosság körében jelentettek számottevő erőt. A katolikus egyház számára ijesztő számok hatására a tridenti zsinat (-1563) megindította az ellenreformációt, ez az irány összetalálkozott azzal a hatalmi politikával, amely a Habsburgok abszolutizmusra törekvését jelentette. Az 1657-ben trónra került I. Lipót fő szövetségesei a katolikus főurak voltak, maga Lipót is fiatalon papnak készült. Csehországban sikerült az önálló államiság felszámolása, Magyarországon még tartotta magát az alkotmány és a rendiség. I. Lipót legfőbb törekvése az volt, hogy felszámolja ezt, s ennek érdekében lemondott az ország török iga alóli felszabadításáról is, csakhogy elérje a hatalom teljes koncentrációját, és a magyar rendi ellenállás megszűntetését. Legfőbb ellenségeként természetesen a magyar protestánsokat tekintette ennek során, egyrészt vallásilag, másrészt politikailag, hiszen a magyar nemesség – az arisztokráciát kivéve – protestáns volt. A két front nagyjából tehát tiszta: egyik oldalon a katolikus vezetés, amely féltette vagyonát és befolyását, valamint a Habsburg fejedelmi abszolutizmus körülvéve a belső ellenségektől, kívülről az európai hatalmak és az ázsiai török szorításában. A másik oldalon pedig ott állt a rendi függetlenségért harcot vívók tömege, mely természetes szövetségesre talált a vallásszabadságáért harcoló protestáns erővel.

A történelem fintora, hogy a gyászévtizedet ürügyként kiváltó okot valójában katolikus magyar arisztokraták idézték elő, mégpedig a Wesselényi-féle összeesküvésnek nevezett, valójában hamvában született szervezkedés, amelyet a szentgotthárdi csata után megkötött szégyenletes vasvári béke miatti elkeseredés szült. Az összeesküvés felgöngyölítése után az ország rendi alkotmányát a jogeljátszás elmélete alapján felfüggesztették (1673. febr. 27.), és Ampringen Gáspárt, a német lovagrend nagymesterét helyezték az ország élére kormányzóként, azaz gubernátorként. Az országos méltóságok viselőiként csaknem kivétel nélkül katolikus főpapokat neveztek ki.

Az ellenreformáció ideológiai hátterét hazánkban az 1671-ben megjelent könyv, Bársony György váradi, majd egri püspök Speculum Hungariae és főként a Veritas Toti Mundo Declarata című munkája szolgáltatta. Ennek számunkra leglényegesebb eleme az, hogy a császár nem köteles megtartani a protestánsokkal kötött békeszerződéseket, sem az azokból következő vallásszabadságot biztosító országos törvényeket sem. Ezt az elvet alkalmazták a bécsi kormány által felállított ún. rendkívüli törvényszékek (delegatum iudicium extraordinarium), amelyek 1671-től folyamatosan hívták be a császár elleni szövetkezésben gyanúsítottakat.

Ugyanakkor az ellenreformáció évtizedek óta minden törvényes támaszték nélkül tombolt, gondoljunk csak az 1622-es csepregi vérengzésre, az összeesküvés kapcsán megindított széles körű megtorlások pedig már 1669-ben megindultak. 1671 elejére kétezernél több magyar nemes és polgár fogságba került, hárommillió forintra értékelték ekkor az elkobzott javak értékét. Ezzel párhuzamosan megindult a protestáns templomok, iskolák, temetők, és ingóságok lefoglalása. Nehéz lenne felsorolni mindazokat a helyeket, ahol fegyveres erővel elvették az egyház javait, s a lelkészeknek, családjuknak, az iskolatanítónak puszta életük mentésével kellett eltávozni a helyszínről. Itt az Õrségben 1660-as évektől végleg megsemmisült Bü (Bő), Csákány (Csákánydoroszló), Csesztreg, Kajd (Tanakajd), Köveskút (Salköveskút), Kisunyom, Nárai, szemenye, Szentlőrinc, Tormafölde és Vép reformátusegyháza. Elvették templomát, iskoláját stb. Egyházashollósnak, Felsőőrnek, Körmendnek, Iváncnak, Sorokpolánynak, rádócnak, Szecsődnek és szentgyörgyvölgynek. Csupán hét gyülekezet vallásgyakorlata maradhatott meg. 1672-ben Kéry Ferenc és a Battyányak elverték jószágaikról a protestáns lelkészeket, és jó néhányan közülük Sárváron, valamint Lipótváron kerültek súlyos várfogságra. „Gróf Nádasdy Ferenc is, Vas, Sopron és Nyitra vármegyékben a Krisztus ártatlan seregét tűzzel-vassal pusztítja vala.”, írja Kocsi Csergő Bálint. Mire elérkezett az 1674. esztendő, addigra csupán 3 őrségi református lelkésznek küldték ki a behívót a pozsonyi rendkívüli törvényszék elé, hozzáteszem, ők már tudták mire várhatnak, és feltételezhetően elmenekültek, mert nevüket nem említik a megjelentek között.

A minden törvényes hátteret nélkülöző eljárásokat leginkább a szomorú komáromi események példázzák. 1672-ben (január 27.) Hoffkirchen Lajos komáromi várparancsnok Széchényi György kalocsai érsekkel, karhatalom segítségével elfoglalta mind a két protestáns hitfelekezet templomát, iskoláját, mindenfajta ingó és ingatlan vagyonait. A lelkészeket, tanítókat és tanulókat kitiltották Komárom városából. Az osztozkodás során aztán a ferencesek és a jezsuiták összevesztek a javakon, s mire elosztoztak rajta, leégtek még azon év nyarán a volt református épületek. A gyújtogatás felbujtójaként azt a Száki János, ekeli prédikátort gyanúsították meg, aki a környék legtekintélyesebb református lelkészének számított, fia Szenczi Száki Jánosnak, a Felső-Dunántúli szuperintendensnek. Száki Jánost szörnyű kínzások mellett máglyán égették meg, feleségét szintén kivégezték.

ŐRSÉG
Az úgynevezett rendkívüli törvényszékek 1671-ben kezdték meg működésüket, eleinte főként nemeseket, elsősorban protestánsokat idéztek meg. 1672-ben a pozsonyi evangélikus lelkészeket és a város evangélikus polgárainak egy csoportját ítélték börtönre, vagyonelkobzásra vagy száműzetésre. Ettől kezdve a törvényszékek további munkája kizárólag a protestáns lelkészek és tanítók ügyére terjedt ki. A lelkészek próbaperének az 1673. szeptember 25-én Pozsonyban megrendezett eljárást tekinthetjük, amelyre az akkor Alsó-Magyarországként emlegetett északnyugati országrészből az evangélikus szuperintendenseket, valamint 32 evangélikus, és egy református lelkészt idéztek meg. Az ítélet előre kész volt: megkínzásra, halálra vagy száműzetésre ítélték őket, ezen azonban még a kihirdetés előtt módosítottak, s felajánlották annak lehetőségét, hogy kegyelmet nyernek, ha térítvényt, azaz reverzálist írnak alá. A megfélemlítés sikeres volt: 2 prédikátor áttért római katolikusnak, 14 önként száműzetésbe ment, a többi lemondott hivataláról.

A következő tavaszon került sor ezek után a nagy perre, amikor is a vérszemet kapott Szelepcsényi György érsek úgy látta, itt az idő a protestáns egyházak teljes szellemi megsemmisítésére, hozzáteszem ez az evangélikus egyház esetében részint sikerült is, hiszen képzeljük csak el, hogy szuperintendensek nélkül, tehát egyházi vezetés és gondviselés nélkül ált ekkorra a teljes lelkészi kar. 1674. március 5-re Pozsonyba idézték a királyi Magyarországról az összes protestáns prédikátort és tanítót, sőt a török uralom alá eső nagyobb helyek prédikátorait is, Pápáról még a kollégium diákjait is. A törvényszék előtt megjelentek létszáma a mai napig nincs pontosítva, azonban nekünk nem is feladatunk itt, hogy számadatokkal játszunk. A legvalószínűbb adat, hogy 336-an jelentek meg, közülük 284 evangélikus és 52 református.

A per kiötlője, Szelepcsényi érsek abból indult ki, hogy religiója, azaz vallása miatt nem ítélhetik el nyilvánosan a prédikátorokat, ezért tehát religiójuk helyett rebelliójuk, azaz a felkelés, az összeesküvés miatt kell őket elítélni. A vád összefoglalva az volt, hogy részt vettek a felségsértésben, illetve teljes körű lázadást készítettek elő, a maguk településein készenlétbe állítva a felkelőket. Ehhez két olyan levelet hozott fel a bíróság, amelyet a már 1670 elején elhunyt Vitnyédy István evangélikus nemes, és befolyásos ügyvéd írt volna Bethlen Miklós erdélyi kancellárhoz, illetve Ketzer Ambrus eperjesi polgármesterhez. Azt mondtam: volna, hiszen már a kortársak mélyrehatóan bizonyították, hogy a levelek hamisak. Dr. Némethy Sándor jogász a 300. jubileumra megírt kitűnő munkájában a mai bírósági gyakorlatokat figyelembe véve is minden szempontból hamisítványnak találta a leveleket.

A behívott prédikátorok eleve tagadták egyrészt közüket ezekhez a levelekhez, másrészt részvételüket a Wesselényi-összeesküvésben, és a további lázadás előkészítésében. Séllyei István, pápai prédikátor és dunántúli szuperintendes többször is védekezett, nagy és a kortársak számára emlékezetes védőbeszédében ártatlanságuk mellett érvelt, és több ízben rámutatott, hogy a rebellió nem a protestáns prédikátorok, hanem a római katolikus főpapok és főurak szövetkezése volt. Hosszú, mindenre kiterjedő védőbeszéde végén kijelentette azt is, ők nagyon jól tudják, hogy nem ezekért, hanem vallásuk miatt kell itt állniuk, s ezért készek minden szenvedést, még a halált is vállalni.

Április 4-én kihirdették az ítéletet. Ez fej- és jószágvesztésről szólt, de kegyelmet ígértek megint csak azoknak, akik aláírják a reverzálist. Egyetlen elítélt sem jelentkezett ekkor még a kötelezvény aláírására, s ezt Séllyei István úgy fogalmazta meg: „Azért akarják velünk a térítvényt aláíratni, hogy eladjuk vallásunknak és országunknak szabadságát, melyet őseink vérük hullásával szereztek és ezzel elviselhetetlen iga alá vessük eklézsiánkat és országunkat”. A börtön, a fogda, az állandó pszichikai nyomás hatására május végére 236-an aláírták a reverzálist, s vagy lemondtak hivatalukról, vagy száműzetésbe mentek, de voltak olyanok is, akik áttért katolikusnak. Néhányan (a közeli településekről főként) egyszerűen hazamentek, gonosz színjátéknak minősítve a történteket. A megmaradt több mint száz embert az ország hat különböző várába hurcolták, legtöbbjüket Lipótvárra. Már maga a várfogság elviselhetetlenül kegyetlen körülményeket jelentett, a kor Recskei voltak ezek, mint ahogy érezzük is talán, hogy a per félelmetesen hasonlít századunk nagy koncepciós pereire. A következő tavaszon aztán a prédikátorok nagy részét gyalogosan elindították Nápoly felé gályarabságra. Sokan rossz egészségi állapotuk miatt már el sem indulhattak, őket a történelmi emlékezet méltatlanul el is felejtett ennek okán. Út közben, majd a gályákon jó néhányan meghaltak, csupán csak a helyzet jellemzésére írom le, hogy az a szerencsétlen 18 ember, akiket a Fiume melletti Buccariban egy földalatti börtönben tartottak, amelyen keresztül folyt a szennyvízcsatorna, gyakorlatilag az elevenen való megrothadásra ítéltetett. Aki közülük itt sem írta alá a reverzálist, leírhatatlan kínok között halt meg. A 42 gályarab közül néhány hónap leforgása alatt 24 maradt élve, s ők életüket annak a diplomáciai munkának köszönhették, amely elítélésük, és főleg gályarabságra hurcolásuk után azonnal megindult. A nyugati világ akkora mérvű felháborodása kísérte sorsukat, hogy Lipót kénytelen volt felmenteni őket a halálos ítélet alól, jóllehet erről a rabok csak akkor értesültek, amikor kiszabadította őket de Ruyter holland admirális, 1676. február 11-én. A börtönben raboskodókat szintén nyugati segítséggel, hatalmas váltságdíj összegyűjtésével szabadították ki.

Az események teljes körű ismertetésére sajnos most nincs mód, azonban akit bővebben érdekel a gályarabok sorsa, szeretettel ajánlom figyelmébe Moldova György 40 prédikátor című regényét, amely hűen követi a meglevő forrásokat. A legjobb olvasmány még ma is azonban az eredeti forrás, nev3zetesen Kocsi Csergő Bálintnak a magyarul Kősziklán épült ház ostromaként megjelent Narratio brevis című műve, amely különbözőgyűjteményes kötetekben könnyen hozzáférhető, s amely rendkívül szellemes, jó stílusban megírt, hiteles munka, hiszen Kocsi Csergő Bálint, a pápai kollégium rektoraként maga is megjárta a gályarabság poklát, s visszatérve írta meg A Narratio brevist a elsősorban a célból, hogy ismertesse történetüket egész Európával.

Az első kérdés, amely joggal felmerül az emberben: hogyan befolyásolta a terror a dunántúli protestantizmus további fennmaradását? Azt kell mondanunk: a gyászévtized gyakorlatilag megpecsételte a gyülekezetek sorsát, az a felekezeti megoszlás, ami ma kisebb-nagyobb változásokkal jellemzi a Dunántúlt, nagyrészt a gyászévtized hatásának tudható be. Általában jellemző, hogy a prédikátorok kiesésével nagymértékű lélekhalászás történt meg, amelynek egyedül az állított sorompót, hogy a római katolikus egyház elszámította magát: a prédikátor nélkül maradt településekre nem volt elég katolikus pap és szerzetes, akit be lehetett volna állítani. Ennek köszönhetően a Dunántúlnak elzártabb településein egyáltalán nem tudott megtelepedni a katolikus egyház, ilyenek voltak az elzártabb őrségi falvak, másrészt például bakonyi települések, vagy olyan falvak, ahol a birtokosok külön okiratokban tiltották meg a katolikus lelkészek letelepedését. Mindezek ellenére valójában egyfajta csodának tekinthető, hogy a két protestáns egyház megmaradt e területen. Ennek oka elsősorban az a lelki háttér, amelyről később is szólok, most elég legyen annyi, hogy a prédikátorok nem adták fel még a megfélemlítések dacára sem hivatalukat. A gályarabságra hurcoltak egyfajta fedezéket jelentettek azoknak, akik tovább szolgáltak, jóllehet az otthon maradottak is titokban, számtalan nélkülözés között. Ezért a gyászévtizedtől kezdődően egészen az 1710-es évekig a legtöbb gyülekezetben képtelenség kimutatni ma, hogy kik voltak lelkészeik. Ezt az időszakot teljes zűrzavar, további háborús viszonyok, elviselhetetlen létbizonytalanság jellemezte. Ennek ellenére,- és ez a csoda további része – folyamatosan volt utánpótlás a lelkészi állományban, azaz nemcsak az akkor működő prédikátorok nem hagyták megfélemlíteni magukat, de a fiatalabb generáció is magára vállalta minden veszély ellenére a lelkészi hivatalt. Csupán zárójelben jegyezném meg: itt megmutatkozott az az erő, ami a lelkészek családos voltában jelentkezett. Ha mások nem, a lelkészek tehetséges fiai felvállalták ezt a terhet. Még olyan fogoly prédikátornak (Földvári András), aki a lipótvári börtönben a kínzások hatására áttért katolikusnak, fia édesapja szolgálati helyén tovább folytatta apja megkezdett munkáját.

És itt elérkeztünk ahhoz a szellemi, és lelki háttérhez, amely a végső kitartásra ösztökélte a prédikátorokat. A 16. század végétől egyfajta ortodoxiába merevedett a református vallásosság, a 17. század közepétől a szorongattatások hatása élénkítőleg hatott, s újfajta ébredés vette kezdetét. Erre legmélyebb nyomot a puritanizmus hagyott, ez a gyakorlati életre, és a lelki fejlődésre éppúgy befolyással bíró irányzat. A külsődlegességeikre gyakorolt hatását ismerjük: az egyszerűség, a puritánság jól elhatárolta századokig a reformátusokat hazánkban, úgy az építészetben, mint sajátos életvitelükben, vagy az anyagiakról vallott felfogásukban. Szellemi, lelki tanításait ekkorra a magyar prédikátorok zöme magáévá tette, ennek köszönhető az az éles különbség, amely megmutatkozott az evangélikus és a református elítéltek között. A „szabad-e megszökni”, és a „szabad-e aláírni” kérdése a március 5-i perkezdéssel komoly vita tárgyává vált, s a továbbiakban, még a gályarabok megszabadulása után is, egyik fő etikai kérdésként feszített a kortársak között. A trauma azonban továbbra is kihatott, úgyhogy a gályarabok mártíriumának 300. évfordulóján az evangélikus megemlékezők és tudósok nem győzték kimenteni elődjeiket, a reformátusok pedig nem győzték eléggé hangsúlyozni, hogy az evangélikus álláspont is megállta a helyét, hiszen a külföldre szökött, illetve menekült ún. exulánsok hívták fel Európa figyelmét a jogtalanságokra, s ők gerjesztették azt a nemzetközi felháborodást, amely a gályarabok szabadulásához vezetett.

Az evangélikus prédikátorok és tanítók egy más felsőségszemléletből indultak ki, mint a reformátusok. A lutheránusok számára a törvényes felsőség iránti engedelmesség nem képezhette vita tárgyát, ezzel szemben a kálvinisták mérlegelhették a felsőbb szervek parancsainak törvényességét. A református vádlottak saját kijelentéseik szerint is azért nem írták alá a reverzálisokat, mert ezzel elismerték volna bűnrészességüket a törvénysértésekben, s így akár gyülekezeteiket is ugyanez a vád sújthatta volna. Kocsi Csergő Bálint leírja, hogy a reverzálisok valamelyikének aláírása Krisztus ügyének elárulásával, és ezzel egyben Isten dicsőségének és az isteni igazságnak megtagadásával lett volna egyértelmű. A református egyház szolgái a pozsonyi törvényszék előtt elsősorban nem azért jelentek meg, mert engedelmesek voltak, hanem hogy szembenézzenek a hamis vádakkal, és hogy saját szenvedéseik, esetleg haláluk árán elébe menjenek az isteni szabadításnak. A külföldi protestánsok is csak nagyon nehezen értették meg ezt a gondolkodásmódot, éppen úgy, ahogy a jelen kor embere is nehezen jut el mindaddig, hogy ne csak önként mártíriumot felvállaló önkínzóknak tekintse a prédikátorokat. Később azonban jó néhányan – megismerve a szenvedőket – belátták, hogy az ő ügyük „opus Domini”, azaz Isten ügye. Ruyter admirális a gályarabok hálanyilatkozatára ezt válaszolta: „Mi nem voltunk egyebek, mint Isten eszközei, ti csak Istennek mondjatok köszönetet. Aki most kinyilvánította magát mint mindezen dolgoknak a szerzőjét.” A gályarabságra ítélt prédikátorok nem mártíroknak tekintették önmagukat, hanem mártíromságot felvállalóknak, szenvedésüket nem önmagukra vonatkoztatva hangsúlyozták elsősorban a későbbiekben sem, hanem az egyházra vonatkozóan. Magatartásuk nem általános etikai megfontolásokból indult ki, hiszen önmagukat eszköznek tekintették abban az üdvtörténeti küzdelemben, amelyben Krisztus és az Antikrisztus vív egymással, így cselekedeteik már mélyen teológiai indíttatásúak. Az idő őket igazolta. Ezt ki kell hangsúlyoznunk. Egyrészt megszabadultak a fogságból, és ügyüket ismertették később a protestáns világgal, a gyászévtized végét jelentő 1681-es országgyűlésen pedig teljes körű amnesztiát kaptak. Így hazatértek, és folytatták szolgálatukat, további nehéz küzdelmekkel. Az idő azonban nem csupán ezért igazolta őket. Ha hiszünk abban – és én magam ezt vallom,- hogy eltérően a marxista történelemfelfogástól, Isten üzen valamit a történelem által számunkra, akkor igenis ki kell tudnunk olvasni ebből a szörnyű történetből is Isten valódi üzenetét. A történések azt bizonyítják, hogy az evangéliumi egyház egy módon maradhat csak meg: ha alapja az élet teljességére kiterjedő hit, a megalkuvások és árulások nélküli hit, amely az egyén és az egyház üdvösségét minden másnál előbbre helyezi. Nem mondom, hogy ez könnyű. A gályaraboknak is volt vagyonkája, virágzó egyháza, családja, szerettei. Vajon, emberileg nézve, egy hasonló történelmi helyzet ma milyen hatással lenne protestáns egyházainkra? Megrengetné? Megsemmisítené?
A gályarabságra ítéltek történetét koronként másképp értelmezte az egyház. A dunántúli reformátusság gyakran hasonlította magát a gályarabokhoz, amikor újabb és újabb megszorítások érték, hiszen az ellenreformáció kincsestára kifogyhatatlan volt, mindig tudott újabbat produkálni. Éppen ezért a 19. században két vetületét hangsúlyozták ki a történteknek: egyrészt azt, hogy fő értelmi szerzői a római katolikus egyház főpapjai voltak, másrészt azt, hogy mindez támadás volt a magyar nemzet ellen a hódító osztrák császár részéről. Valódi történészi feldolgozása egyébként csupán egy készült el, ezen kívül kisebb monográfiák láttak napvilágot, minden más a dilettantizmus szörnyű ködösítésében folyt. Éppen ezért az 1970-es években, a 300. évforduló alkalmából erős össztűznek tették ki magyarországi egyháztörténészeink a korábbi tanulmányokat, megemlítve, hogy más módszerekhez kell immáron folyamodni a feldolgozások során. Ennek az lett az eredménye, hogy számtalan munka született a történelmi körülmények felsorolásával, de sok újat nem tettek hozzá ismereteinkhez, már csak azért sem, mert az eredeti források teljes körű vizsgálata megint csak nem történt meg. Eközben a korra jellemző szörnyű feltevések és kijelentések láttak napvilágot, talán a legbántóbb az az egyik híres protestáns egyháztörténész tollából született tézis, hogy az evangélikus nemesek valóban szervezkedtek, s noha erről az elítéltek mit sem tudtak, bűnösök voltak, s ők csak hitték, hogy ártatlanul Krisztus ügyéért szenvednek! Tipikus Kádár-érabeli megjegyzés volt az a gyakran, és többféle formában megjelenő kijelentés, amely mentegette az áttérőket. Szó szerint idézek” Ne ítéljük el azokat, akik reverzálist adtak, még azokat sem, akik áttértek a róm. kath. hitre! Hisz ezzel menthettél az életüket, elsősorban nem is önmagukért, hanem családjukért, gyermekeikért.” Az 56 utáni önmentegetés kvintesszeniája nyilvánul meg ezekben a mondatokban.

Szóljon hát most egyik prédikátor az elítéltek közül, nagyobb hitelességgel, mint bárki más. Az ismeretlen prédikátor hosszú költeményének utolsó versszakait olvasom:

Noha mi testünkben eladattattunk,
Úr Jézus Krisztustól de megváltottunk,
Ha ez inségben meg is köll mind halnunk,
De néma bálványnak fejet nem hajtunk!

Alig várnánk, immár jönne az óra,
Melyben szegény fejünk szabadulásra,
Vagy halál által mennénk amaz jóra,
Hol az bárány Krisztus gazdag végvacsora.

Akkor mi is együtt több mártírokkal
Mennyben énekölünk teli torokkal,
Csak azt imádnánk az szent angyalokkal,
Ki megkoronáz örök boldogsággal.
Irám eszerhatszáz és hetvennégyben,
Szent Jakab havának első hetiben,
Belincs várának nagy mélytömlöcében,
Az ki olvasod ,légy hű mindvégiglen!

Jakabné Köves Gyopárka

(Elhangzott a szombathelyi református templomban, 2004 Reformáció ünnepén)