Az egyháznak – Krisztustól kapott küldetése szerint – lételeme a misszió. Amelyik egyház nem misszionál az vegetál, majd meghal. Az egyház – a református önértelmezésben – gyülekezeteiben él. Ha sokáig él vegetálása ellenére még nem jelenti azt, hogy halhatatlan. A Magyarországi Református Egyház – kapaszkodom a számokba – fogyatkozó közösség. Fogyatkozik arányaiban, számában (ami természetes lehetne, mert az ország lakossága is fogy, de keleten, ahol a reformátusság aránya nagyobb az összlétszámon belül, többen élnek saját (népszámlálási) bevallásuk szerint egyházon kívül, mit például a nyugati országrészben), és fogyatkozik intenzitásában. (Nota bene: reformációi emlékünnepeinken olyannyira visszatekintünk dicső múltúnkba, hogy a jövőről a múlt alkalmazása szintjén beszélünk).
Ez az első, amit a zárójelből szeretnék kiemelni, mert igaz egyházunk missziójára is, hogy a múlt alkalmazása szintjén beszélünk* és cselekszünk – mondom önkritikusan. Mert mi az, amit teszünk az Őrségi Egyházmegye nagyvárosaiban? Lelkiismeretünk, hitünk, tudásunk, lehetőségeink szerint feltehetően sokat, nagyon sokat: öregek felkeresése szervezetten vagy személyesen, kórházlátogatás (többnyire a Nőszövetség vagy annak szervezésében történik a lelkész személyes látogatása mellett), ifjúsági alkalmak helyi és egyházmegyei szinten, bibliatáborok (Körmenden sikerrel működik több éve, Szombathelyen is szándékozunk bevezetni a jövő júniusban), hittanos és gyülekezeti kirándulások az összekovácsolódás alkalmai (Szombathelyen rendszeresek határokon belülre és kívülre, legutóbb idén júliusban Kárpátalján voltunk, a gyerekekkel pedig a Nagy-Somlón), ökumenikus ifjúsági alkalmak (az imahét keretében más felekezetekkel, pro Christ közösség, illetve a reformáció közös szervezése az evangélikusokkal. Az idei évben először kilépünk városi szinten az egyház keretei közül: a városi könyvtárban tartjuk a Reformáció nyitóalkalmát jelezve a nyitottságunkat minden érdeklődő felé). Ezekhez kapcsolódnak a családlátogatások, ami a lelkészi szolgálat legnagyobb hiánycikke legalábbis a nagyvárosokban. De – kérdezem –, ez a misszó? Egy jól sikerült gyülekezeti könyvterjesztésben legalább ennyi rejtőzik. A felsorolt területek és tevékenységek, amelyek az egyház egészében jól vagy rosszul működik, a helyi gyülekezet szintjén történik, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a helyi gyülekezet lehetőségeinek függvénye.
A második, amit nyomatékosítanék, hogy a misszió a református egyházban gyülekezet függő. Ebből adódóan egy adott pontig növekedhet, mert a gyülekezet is egy adott pontig növekedhet ideálisan. Számolni kellene tehát azokkal a korlátokkal, amelyek akadályozzák a missziót, legalábbis erőtlenné teszik: a szociológiai tényezők, a tárgyi feltételek hiánya, kegyességi irányzatokból adódó különbözőség vagy a személyi feltételek. Ez utóbbinál olyan egyenetlenségekre gondolok – kevés kivételtől eltekintve az egész Dunántúlra igaz –, hogy a háromszázötven fős faluban ugyanúgy egy lelkész szolgál egy helységben mint például a nyolcvankétezer lakosú Szombathelyen. Bár a gyülekezet mérete indokolná, különösen az anyagi lehetősége nem teszi lehetővé a segédlelkészi állás megteremtését. (A kettő közötti különbséget bőrömön érzem. Meg szokták kérdezni még így két év után is: Etén volt jobb, vagy Szombathelyen? Ete tiszta református, rendezett falu, ahol lelkészi szolgálatom talán legszebb nyolc évét töltöttem. Ilyen helyet kívánnék minden szolgatársnak legalább egyszer az életében megtapasztalni, tényleg csodálatos volt. De a kérdésre visszatérve, egyetlen kurta szócskával szoktam válaszolni: más! Annak ellenére, hogy a két gyülekezet választói létszámát tekintve nincs nagyon messze egymástól). Tudatában kell lenni ezeknek a korlátoknak, különben belebolondulunk az ideális szám, a meglettek és a magukat reformátusnak vallók különbségének hajhászásába.
Nem menteni akarom magunkat és feloldozni a felelősség alól, hanem az utolsó tételemet megfogalmazni: szemléletváltásra van szükség a missziót illetően (is).
Mielőtt erre rátérnék és néhány konkrét pontban megfogalmaznám, hogy mire gondolok, visszatérnék az indító gondolathoz most már önmagunkra vonatkoztatva. A Magyarországi Református Egyház fogy, ennek ellenére a zalaegerszegi, szombathelyi és még jó néhány dunántúli kis és nagyváros reformátussága növekszik. Szombathelyen, ahol a népszámlálás (2001) adatai szerint 2,7 % a reformátusság aránya, s ahová 1861-ig protestánsnak nem volt szabad betennie a lábát az utóbbi ötven év alatt megduplázódott a nyilvántartottak száma és közel megháromszorozódott az önmagukat reformátusnak vallók létszáma. Ebben az értelemben nem igaz, hogy a városokon vesznek el a reformátusok, hanem falvakon vesznek/vesztek el csak sajnos a városokon nem kerülnek elő (a növekedés mégis a nagyszámok törvényéből adódóan a migráció következtében megtörtént). Ezt a gondolati csavart nem önigazolásként hoztam be, hanem ismétlen nyomatékosítani szeretném, hogy szemléletváltásra van szükség.
Felteszem tehát az alapkérdést: ki a misszionálandó? Az, akiről tudjuk, hogy református de nem jár templomba? Vagy aki elhidegült az egyháztól? Aki beköltözött a városba, vagy aki feltételezett református?
- Én azt mondom, hogy mindenki potenciális „missziós cél”. Nincs felekezeti és nincs világnézeti határ. A szombathelyi gyülekezet hallgatóságának 10-20 százaléka egy vasárnapi istentiszteleten nem református. Ezt nemrég egy kívülálló erősítette meg. Vagy az acsádi öregotthonban, ahol az egyik legsikeresebb belmissziónk folyik, a résztvevők 50-60 %-a a katolikus pap tiltása ellenére sem református.
- Ha missziót a Krisztus gyülekezete, de földi értelemben mégiscsak a magyar református anyaszentegyház gyarapítására végezzük, úgy módszereiben át kell venni a másik oldalon lévők gondolati sémáit, jogi megoldásait. Erre kiváló bibliai példa Pál apostol areopágoszi beszéde (Ap.Csel. 17,16 kk.). Gyakorlatban Szombathelyen él a reverzális intézménye a katolikusok részéről, amire én ellenreverzálist íratok alá később mint ők megteszik. Jogilag mindig az utolsó érvényes, ezt elmondom a fiataloknak, így keresztelek – legalábbis ennek is betudom – vasárnap egy ilyen házasságból született gyereket.
- Le kellene vetni a számok terheit! Jézus nem azzal küldte el a tanítványait, hogy Péter te hozol százötvenet, Jakab százhuszonötöt, János, te fiatal vagy, neked százhetvenet illik produkálni. És a végén minden izraelitát, farizeust, vámszedőt, szadduceust ide hozzám!
- Az előzőből következik, hogy a gyülekezeti misszió ma már kevés. Kívülről kellene koncentráltan segíteni a már említett akadályok leküzdésében.
Például:- A teológiák (Budapest, Pápa) segítségével akciókat szervezni nyáron, koncentráltan lakótelepi misszóra vagy az ifjúság megszólítására, természetesen a helyi ifire vagy gyülekezetre támaszkodva.
- Infrastruktúra megteremtésének segítésével. Szombathelyen egy teremben folyik a hitoktatás, nőszövetségi munka, ifi alkalmak, presbiteri gyűlés, sőt a kismama-klub, nálunk Csipike-csoport néven is ugyanott kap helyet, ami olykor azt jelenti, hogy a csoportváltás szünetében a lelkész vagy várandós felesége loholva egyedül rakosgatja át az asztalokat a szükségnek megfelelően. A mai ember, kiváltképp kívülről érkezettek igenis igényesek a környezetre, amelyről alkotott első benyomása döntő lehet a gyülekezethez való kapcsolatában is. Intézményt, vagy intézmény-hálózatot kellene „berakni” a misszió mögé, amelyik később önállóan, anyagilag is támogathatná azt. (Konkrét elképzelésem van Szombathelyre vonatkozóan, amennyiben az az egyház más szintjein lévőket érdekli, szívesen megosztom).
- Személyi feltételek biztosításával („a munka sok, a munkás oly kevés”): segédlelkészi állások életre hívásával, besegítő lelkészi szolgálatok ösztönzésével, irodai alkalmazott létével.
- Ehhez másfajta anyagi elosztásra lenne szükség, ami csak közegyházi szinten oldható meg. Ingatlanokkal korábban rendelkezett gyülekezetek járadékot kapnak vagy kártalanítást, minden gyülekezet annyit, amennyit ősei hátrahagytak. Ez igazságosnak tűnik, de azoknak, akik első vagy másod generációban városra költöztek, vagy élnek nem voltak őseik? Vagy egynek se volt református? Ezt a pénzt működő tőkévé kellene tenni, amelyik a városban dominánsan a missziót segítené, ugyanakkor csatornát nyitna a városból a fogyatkozó kisgyülekezetek felé, alkalmi szolgálatokkal. Részben pedig a diakóniai munkában való részvételben segíthetne.
- Utolsó pontnál a célcsoportra szeretném irányítani a figyelmet. Tizenöt éve folyik a kiemelt gyerekmunka egyházunkban. Legintenzívebb területe ez az egyházi tevékenységünknek, a nyári táboroztatások, különböző szinten szervezett konferenciák és nem utolsó sorban a beindult egyházi iskolák révén. Hogy ebből mennyi eredmény született meglátjuk a most sorra kerülő presbiterválasztásoknál is, az első, hitben erős, öntudatos református fiataloknak meg kellene jelenni: életkorukból fakadóan. Félek, hogy a siker mérsékeltebb lesz, mint amire számíthatnánk. Én azt mondom, hogy a családokat kellene megcélozni, mint missziós lehetőséget. Egy gyerek, ha jó hittanos elhozza a szüleit jó esetben négyszer egy évben templomba, vagy templom közelébe az alkalom helyszínétől függően: hittanos évnyitóra és évzáróra, anyák napján és karácsonykor. Egy hívő, református egyházához ragaszkodó szülő ennél lényegesen többször viszi-hozza a gyerekét istentiszteletre. Ezt mindannyian átéljük. Remélem, sokszor!
(Elhangzott Pápán, 2005. október 15-én).
Jakab Bálint Mihály
Szombathely
*A zömében utánam megszólalók igazolták a feltételezésemet, kevés kivételtől eltekintve a gyülekezet szintjén folyó klasszikus diakóniai, katechetikai, pojmenikai, didaktikai tevékenységeket próbálták a misszió címszó alatt elmondani, amelyek valamilyen formában a legnehezebb korszakban is folytak. Szükséges lenne a missziót elvi szinten is tisztázni és újraértelmezni.