Utolsó tanúk egyike Sándor bácsi, aki még emlékszik a Felvidékről való kitelepítésükre. Suhanc gyermek volt, amikor szüleivel együtt Rimaszombat mellől, színmagyar református faluból kiűzték őket. Aprócska batyuval érkeztek „az anyaországba”, amit engedélyeztek a csehszlovák hatóságok elhozni: ruhák, kevéske élelem, régi fényképek az évszázadokon át együtt élő nagycsaládról, egy végképp elveszett paraszti jómódról, és az elvesztett szülőföldről. S mikor az anyaországba érkeztek, a nyugati határ mellett egy olyan faluba telepítették őket, ahol németek laktak. Nem értették egymást – mesélte, és nem értették a helyzetet, amibe kerültek, nekik azért kellett elhagyni a szülőföldet, mert magyarok voltak, s aztán megérkeztek Magyarországra, ahol meg nem értették a magyart. De a szeretet áttört minden korlátot. Legnagyobb elégtétele az volt a családnak, hogy az érkezés után nem sokkal meghalt nagymama temetésére meghúzták a falu katolikus templomának harangját (merthogy más nem volt). A plébános nem akarta, kálvinistáknak nem, mondta, azok eretnekek, s akkor a kicsi német ember, akinek házában laktak, elment a katolikus püspökhöz és valamit nagyon mondhatott németül vagy tört magyarsággal, mert a harangok megszólaltak.

Ötvenedik konfirmációi évfordulóján ismertem meg közelebbről. Szemérmes ember. A puritánság vérében van. Istent tisztelni, az egyházat szeretni és támogatni úgy az életéhez tartozik, mint az, hogy levegőt vesz. Mikor találkozunk, olykor nedves a szeme, annak tudtam be sokáig, hogy biciklivel közlekedik. Egy alkalommal odajön hozzám istentiszteletet után, szeretnék valamikor bejönni magához. Várom, eltelik talán két hónap is, újra összefutunk. Majd, mondja szabadkozva, mikor úgy érzem, akkor jövök. Nem is tűnik fel titokzatossága, mígnem egy napon szuszogva lépett le biciklijéről a kapu előtt. Nagy szatyor a bicikli egyik szarván, a másikon egy nagy kosár tele almával. Hát eljöttem, mondja könnyes szemekkel. Ez a gyerekeké, nyújtja a kosarat, ezért meg, mutat a szatyorra, fel kellene menni. Mármint az irodába. Nyitom az ajtót, lassan lépkedünk felfelé. Elmarad, mintha az időt akarná megállítani. Visszanézek, magához szorítja a szatyrot és elindul újra. Kinéz még a folyosó ablakán, mielőtt belépne az irodába, úgy tűnik, mintha nagyon messze nézne. Valahova vissza az időbe. Aztán belép. Hellyel kínálom, nem ül le. Áll. Hallani a nagy lélegzeteit, ahogy veszi a levegőt. Ránézek, s látom, hogy szemében gyűlni kezd a könny. Hát eljöttem, mondja ismét, ahogy ígértem. A szatyrot, amelyet eddig szorongatott, finoman teszi az asztalra, mintha féltené, ami benne van. Belenyúl és kivesz belőle négy könyvet. Egyenként megnézi mind, egy öreg Biblia, egy egyedi kötésű csontfedelű csatos imakönyv és két énekeskönyv. Megsimogatja, s mikor rám emeli tekintetét, zokogni kezd, mint egy gyermek. Elhoztam ezeket, mondja szaggatottan, hogy jó helyre kerüljenek. Utánam nem marad senki, nem akarom, hogy idegeneké legyen, akik nem becsülik. Ezeket édesanyám hozta magával, mikor kitelepítettek, ebben pedig, mutat az imakönyvre, benne van a családunk, vissza a dédapámig. Kinyitja, végig olvassa előttem egyenként a neveket és magyarázza, hogy ki is volt egyik és a másik. Ahogy mondja, mintha maga is az idővel repülne vissza Jánosiba, a gyermekkorba, ahol még együtt volt a nagycsalád, a remény, a föld és mindez benne Isten szeretetében, mint itt a nevek e míves imakönyvben.

Miközben szelíden rakja egymásra a könyveket, utoljára nyitva hagyja egy fekete keretes lapnál az imakönyvet. Látja? - kérdi, s választ nem várva folytatja, édesanyámat én írtam be ide. Aztán elhallgat. Rám néz, és újra folynak a könnyei. Nehezen találja a szót, mégis megszólal: Az a kérésem, ha én meghalok, utoljára írja be az én nevem is ide, édesanyám alá. Megteszi, ugye? Igen, mondom, - miközben megszorul torkomban a szó! -, biztos lehet benne.

Közel két évszázadot pásztáztunk át futva. De valahol lenni kell ennek folytatásának, vissza az időben, ott Gömörben. Egészen Rákócziig, akit nem messze a szülőfalutól siratott Krasznahorka büszke vára, sőt visszább, Bocskaiig, Mátyásig, Árpád fejedelemig. Ezer évnek kell lenni, ezer évnek legalább, amelynek végén Gömör kései fia beíratik utolsóként egy imádságos könyvbe, az ősök mellé.

Lapozom a könyveket, az öreg Biblia legelső lapjára beírva: „Bódi Miklós é Jánosi 1868 Oct. 14. ára 2 fr.o. értékben”. Gyanítom, akkor egy nagyobbacska borjút hajtottak ezért a könyvért a vásárba. Az imakönyvben közel kétszáz év családi története. Régi szép református szokás, sok helyen őrzi egy-egy öreg biblia, vagy imádságoskönyv két-háromszáz év történetét. Nem kell levéltárakba menni, ott ahol a hit a Szentírásból táplálkozott. A Bibliában benne maradt egy a millenniumra kézzel írt hont dicsőítő „Templomi ének az ezredéves ünnepélyre, 138.zs. dallama szerint”. A hon bő fél évszázaddal később idegen lett, elűzte fiait. S mikor menekülni kellett, csak Isten maradt, s a vihető holmik között ezek a könyvek váltak legfontosabbá. Ezek lettek a néma tanúi, hogy vagyon, szülőföld, minden elveszhet, de Isten és az ő szeretete kísér a megtöretett emberi sorsokban is.

A Biblia, emlékszem, mindkét nagyapámnál ott volt a konyhaasztalon. Mindennapi lelki táplálék volt, együtt az asztalon tálalt betevő falattal, és krónika több nemzedékre visszamenően. Sajnos egyiket sem a mi águnk örökölte. Így hát nyitottam egy újat a mi családunk számára, gyermekeimnek. Mert az élet rendje mégiscsak az, hogy valahol beírnak egy utolsót és becsuknak egy könyvet, máshol meg kinyitnak egy másikat, és új reménnyel kezdenek írni.