A korábbi évekhez hasonlóan a napokban újra felkért egy civilszervezet a kommunizmus áldozatainak emléknapján, február 25-én egy rövid imádságra az egykori ÁVO-s börtön falán elhelyezett emléktáblánál történő megemlékezésen. Nem egyedül engem, a történelmi egyházak képviselőit mindig hívják. Az esemény nem mozgat meg tömegeket, meglepő módon fiatalok legalább annyian vannak, mint idősek. Ez a két tény, a kevés résztvevő és benne az idősebb nemzedék emlékezetének hiánya engedi megkockáztatni azt a véleményt – legalább is a tömegek vonatkozásában –, hogy a mögöttünk hagyott rendszer emberarcára és viszonylagos jólétére sokkal többen emlékeznek, mint annak gyötrelmeire, a kettétört emberi életekre, zátonyra futtatott egzisztenciákra, szétomlott családokra, megbélyegzett emberekre.

Annál inkább, mert a kezdeti keménységet a 60-as években felváltotta az „eltévedtek hallgatólagos visszafogadása”. De azt hiszem, többről van itt szó: beért egy kor „életérzése”: mindegy, hogy mit csinál a politika, csak minket hagyjanak élni. Mindegy, hogy mi történik a másikkal, csak engem és családomat ne bántsák. Megszűnt a nagy közösségi szolidaritás, a nemzeteszményt felváltotta a nemzetköziség, miközben megtiltották, vagy nagyon korlátozták a külföldre utazást, megteremtve ezzel azt a tudathasadásos állapotot, amely részben a nyugati életstílus vágyálmának elégedetlenségéből, ugyanakkor a keleti blokk többi államát lenéző önteltségből táplálkozott. És észrevétlen csurgott át az internacionalizmus a tudatba úgy, hogy a nyelvi határokat nagyon sok magyar azonosította az országhatárokkal, vagyis akaratlanul a nemzetállam léte vert gyökeret a gondolkodásban. Ezzel érzelmekben mindenképpen odadobta a határon kívül rekedt magyarokat a többségi nacionalista-kommunista hatalmak kezébe. Évtizedeken át folyt ez a tudathasadásos játék: nagyon jó személyes kapcsolatok alakultak ki, rokonok látogatták egymást miközben magyar anyanyelvű „jugoszlávok”, „csehek”, „románok”, vagy „oroszok” voltak, akik átjöttek a határon. Mást mondok: a 70-es évektől Erdély volt a magyar népi kultúra zarándokhelye, miközben a 80-as évek elejének budapesti bölcsészkarán nem tudták a diákok, hogy milyen nyelven beszélnek a székelyek. Illyés Gyula ekkor érezte, hogy nyilvánosan is meg kell szólalni ebben az ügyben. Akkori Magyar Nemzet-beli cikke nagy port kavart.

Az emlékezet-vesztés a legszomorúbb örökségünk. Mondhatnám cinikusan, magyar szindróma, és nem mai. Ferenc Józsefnek, az aradi tizenhárom gyilkosának és a nemzet legnagyszerűbb szabadságharca eltiprójának fél évszázadra se volt szüksége, hogy a nemzet „ferencjóskája” legyen, Kádárnak, akinek regnálásához a legújabb kutatások szerint kétezer – benne egy törvényes magyar miniszterelnök – kivégzés(e) és kétszázezer magyar elmenekülése fűződik, ennél kevesebb is elég volt. Szabad választáson is megválasztották volna egy adott pillanatban. Talán ez is egyedi az egykori keleti blokkban. Örökségünk az emlékezet hiánya. Az elhallgatott történelem. Az érzelmek ezért sisteregnek a mélyben.

És mi van azzal, ami velünk él? A fel nem dolgozott múltunkkal, az utóbbi öt és fél évtized egyháztörténelmével? Összeér, most húsz év után is a múlt a jelennel, személyekben, titkokban, intézményekben. És nehéz, egyre nehezebb kiigazodni a zegzugokban. Mert áldozatok nagyon sokan voltak. Ki kellene mondani: maga az egyház volt egyik legnagyobb áldozata a rendszernek. Kiszolgáltatott helyzetbe került egzisztenciálisan, évszázadokon át felépített intézményrendszerét egyik pillanatról a másikra veszítette el, s ez által azt a függetlenségét, amellyel egyfajta sajátságos társadalmi kohéziós erőt tudott felmutatni. Boldogult falusi „papmagányomban” végigolvastam egy nyáron az egyházmegye 1948-57 közötti iratait. Döbbenetes élmény volt! Azok a körlevelek, amelyek csak részben jutottak el a parókiákra: az a képmutatás, ahogyan „fel kell ajánlani” az iskolákat, egyházi földtulajdonokat. Alapítványok, amelyek szegény sorsú gyerekek támogatásától a diakóniai munkáig támogattak tevékenységeket, egyik pillanatról a másikra tűntek el, és benne bizton állíthatóan mai értékben több százmilliós vagy milliárdos vagyonok. (Összesíteni ezeket szinte lehetetlenség lesz komoly kutatások után is). Volt, aki ezt Isten ítéletének tekintette és ezáltal igazságosnak, volt aki fogságnak és igazságtalannak. De nem rosszabb az egyház a társadalomnál, amelyik ugyanúgy nem volt képes szembenézni az ún. „régi rendszer” bűneivel. Ennek hiánya itt feszül közöttünk immár két évtizede. És olyan sajátságosan, ahogy sajátságos volt minden Magyarországon, a rendszerváltás, az ahhoz kötődő kompromisszum, a múlttal való szembenézés szőnyeg alá söprése. A szomszédos országok valamilyen szinten beengedték a kutatókat a levéltárakba, nálunk a rendszerváltást követő években történt a legtöbb korra vonatkozó iratmegsemmisítés, a fennmaradt iratok évtizedekre történő titkosítása.

De vissza az egyházhoz! A kiszolgáltatottság megteremtette azokat a lehetőségeket, amelyek az egyházjoggal és a református egyház évszázados lelkiségével szemben függőségi viszonyokat hoztak létre. És szembefordították sokszor a lelkipásztorokat a gyülekezetekkel (a téesz szervezések idején azt a paraszti réteget kellett pellengére állítani, amelyik évszázadokon át egyházunk leghűségesebb támasza volt). Sok gyötrelmet szenvedett egyházunk, de csak ez az időszak, amikor felelős őrállói nem kiáltottak sajátjaikért: megalázott papjaikért, kisemmizett egyháztagjaikért. Mártírjai is voltak ennek a kornak. Nem is kevesen. Egy nyugalmazott lelkipásztor magánkiadásban megjelent könyve a huszonnegyedik órában gereblyézi össze a pusztuló emlékezetet. Apáink, nagyapáink sorsa szembesít! Szembesít egy olyan rendszerrel, amelynek százmillió áldozata volt, és amelyről a Kommunizmus fekete könyve azt írja: abban mindenhol egyforma volt, hogy – bár különböző mértékben - az erőszakot intézményi szintre emelte.