Senkinek sem kívánom azt az érzést, amit hordoztam a 2004. decemberi népszavazást követő héten. Fájt a történet. Nemcsak lelki kín, testi fájdalom kerített hatalmába. Különös élmény, soha nem volt – ne is legyen soha többé! – hasonló hozzá. Pedig egyszer-kétszer csapott pofon a nagybetűs Élet. De, hogy fizikailag is fájjon a csalódás, csak akkor éreztem. Valami mintha elszakadt volna, s nem tudtam, hogy bennem, vagy a világban. Kezet kellett fogni emberekkel, s én a kezet néztem, találgattam, vajon az a kéz megtagadta-e véreimet? A himnusz megfakult, áldást sem éreztem, csak nagy, végtelen nagy csalódást, hogy ez megtörténhetett. Mélyről dörömbölt Kós Károly 1920-as Kiáltó szava: „Valahol aláírtak valamit, valahol megalkudtak valamit, valahol elosztottak valamit, valahol egy nyitott ajtót becsaptak, hogy zárva legyen örökre…Mi pedig mai napig nem akartuk elhinni, hogy ez megtörtént, hogy ez megtörténhetett… Régi zászlónk összetépve, fegyverünk csorba – lelkünkön bilincs. De tudom: talpra kell állnunk mégis. De tudom: újra kell kezdenünk az izzadságos, nehéz munkát”. Aztán oldandó a fájdalmat a nagyszerű református egyházi kezdeményezésre én is szolgálni mentem Kárpátaljára. És ott egy nagy befogadó szeretettel találkoztam. Nem volt vád. Nagydobrony magához ölelt. Szolyván énekelve vártak és csillogtak a szemek. Örültek, hogy mentünk, nem sírni, élni akartak. Adni a szeretetükből. Nemcsak nekünk, ott, egymásnak: iskolát alapítottak, hogy anyanyelvén tanulhasson a magyar gyermek. Asztalt terítettek, szívük jóságát adták. És a nagydobronyi cigánygyülekezetben éreztem, ahogy az evangélium hat, az életnek rendje van, és a szeretet beregi nyelvjárásban a műrózsák között ledönti az előítélet falait.

Ezzel a szeretettel találkoztam újra tavaly május 22-én. Nagy sereglet volt ott az, a kálvinista Rómában, mint Józsué utolsó országgyűlése, ahol nemcsak a jövendő nagy döntéseit kellett meghozni, s egy nemzet Isten előtti jövendőjét megfogalmazni, hanem át kellett élni a nemzeti és hitbeli összetartozás katarzisát. Hogy ki lehessen minden pátosz nélkül mondani: jó magyarnak és reformátusnak lenni!

Lassan verődött össze az őrségi csapat, túl sok ismerőse volt mindenkinek. De végül is ott álltunk a nagy Kárpát-medence peremén, hogy beleöntsük az otthonról hozott földet a legnyugatibb csücsökbe. És akkor megüti fülemet a szó: az ízes, még mindig romlatlan beregi nyelv. És látom, hogy három kicsit kopottas, de tiszta ruhájú cigány férfi tanakodik. Kezükben zacskó, a zacskóban föld és találgatták, hogy hova is kellene beleönteni? Hol van a haza? Az a talpalatnyi, ahol otthont találna egy maroknyi föld erejéig az ember itt az idegenben? Sőt annál többet: hazulról hozott otthonok egymásba kapaszkodását. Hogy otthon legyünk mindannyian a hazában. És jelző nélküli legyen minden magyar. Mert a haza itt van minden magyarnak. És a haza ott is van, ahol azt a maréknyi földet valaki felásta egy madárdalt rejtő erdő alól, egy kicsi ház mellől, vagy éppen temetőből. És a haza a magasban van, nem a szellem múltjában csupán, s nem is a reménybeli jövendőben, hanem még annál is magasabban: Istennél!

Odaléptem a három tanakodóhoz, kezet fogtam velük és megidéztem a néhány évvel korábbi találkozást. Lehet, hogy nem személyesen, de mégis velük. És akkor felcsillant valami a szemükben. Az összetartozás. A földet pedig, amelynek sorsáról nem tudok, beleöntöttük ki-ki a maga otthonának helyére.

Jakab Bálint Mihály