Ünnepi istentiszteleti alkalmainkra szeretettel hívunk és várunk mindenkit, hogy lélekben és
igazságban találjon minket a feltámadás öröme!

Hétfő, április 18. 18 óra
Református templom (evangélikusokkal közösen)
Igét hirdet: Rostáné Piri Magdolna ev. esperes

Kedd, április 19. 18 óra
Evangélikus templom (evangélikusokkal közösen)
Igét hirdet: Nagy Béla László

Szerda, április 20. 18 óra
Református templom
Igét hirdet: Pálfi Zsuzsanna győri lelkésznő

Csütörtök, április 21. 18 óra
Református templom
Igét hirdet: Pálfi Zsuzsanna győri lelkésznő

Nagypéntek, április 22. 10 óra
Igét hirdet: Jakab Bálint, úrvacsorai liturgia: Szakál Elemér ny. esperes

Húsvét 1. napja április 24. 10 óra
Igét hirdet: Jakab Bálint, úrvacsorai liturgia: Szakál Elemér ny. esperes

Húsvét 2. napja április 25. 10 óra
Igét hirdet: Szakál Elemér ny. esperes, úrvacsorai liturgia: Jakab Bálint

Virágvasárnapról, nagyhétről, húsvétről

Az egész keresztyénségnek közös ünnepe a „Pálmaágak vasárnapja”, vagy amint ref. egyházunkban használatos: „Virágvasárnapja”. „Vették pedig ezt a nevet onnan, hogy Krisztus a szenvedése előtt nem sokkal, szamárháton Jeruzsálembe bémenvén, az örvendező sokaság olaj- és pálmaágakat vitt a kezében” (Márk 11, 1–10). Ezen a napon egykor a keresztyének is „valami berkeket vagy zöld ágakat szedtek, melyekkel aztán egy-s-más babonára (fából szamarat készítve ismételik a jelenetet stb.) visszaélnek”.

A mai református egyházi életben a „nagyhét” nem egyéb, mint valamennyi urvacsoravétel előtt a felkészülés ideje, egybekapcsolva a mindennapi istentisztelettel. Bűnbánati hétnek is mondjuk. Bod Péternél viszont a nagyhét csak a „húsvét előtt való hetet” jelenti, amikor szerezte Jézus az úrvacsora sákramentumát „nagycsütörtökön” (Márk 14, 12–25), s nagyszombat „éjszakáján”, amikor „feltámadott a koporsóból”. (Mk. 16,1–8).

Nem szabad továbbhaladni a Jézus halálára emlékeztető nagypéntek mellett a kereszt külön hangsúlyozása nélkül. Bod Péter így ír róla: „A keresztet mint a templom ékességét a keresztyének kezdették a templomokba 340 esztendő táján behelyeztetni, hogy azok megkülönböztetnének a pogányok templomaitól”. Terhes hagyaték a református (kálvinista) egyházban a kereszttől való idegenkedés. Manapság mintegy a hamishitűség jele (igen gyakori esetben), ha református ember keresztet hordoz, vagy épp a templomban igyekszik elhelyezni ezt a külső jelt. Pedig végeredményben minden kereszt a Golgota keresztjére emlékeztet, valamint a Krisztus-követők kereszthordozására. Az idegenkedésnek az a magyarázata (s ebben a történelmi beállításban érthető az általános magatartás), hogy mivel „a tudatlanok – olvassuk Bod Péternél – magát a keresztet kezdették imádni”, azaz a látható tárgyat, ezért a reformáció után az engedelmességben végbemenő istentisztelet érdekében az egyébként bibliai eredetű jelt háttérbe szorították, sőt: kiküszöbölték. Az ellentétektől és ellenségeskedésektől megterhelt évszázadok tovatűnése után ma már az élő hitben a kereszt éppoly értékes és építő külső jegy a maga helyén és az evangéliumi használattal, mint pl. a csillag (Máté 2, 10), vagy a kakas (Máté 26, 69–75) a templomok tornyán, a házak fedelén és a keresztyén művészetben sokrétűen:

A húsvétról a következőket találjuk Bod Péternél: „Négy napon illették a László király dekrétuma szerint. Nevezték pedig ily nevezettel a hús-vételtől, mivel a böjt után akkor kezdettenek elsőbben hússal élni”. „Nagyobb örömben egy ünnepét se töltöttenek a régi keresztyének, mint a húsvétot, amelyen nemcsak prédikállották a Krisztus feltámadását, hanem egyik a másikat köszöntötték ilyenképpen: Feltámadott az Úr, s a másik felelte: Bizonyára feltámadott és megjelent Simonnak” (1Khorinthus 15, 5). Ezen a napon a katekhumenusokat megkeresztelték, „s az Úr vacsorájával elmúlhatatlanul éltenek”. Továbbá „ezen a napon körmenetet (processiokat) járnak, mert Krisztus feltámadván, ezt mondotta az asszonyoknak: Menjetek el és mondjátok meg, hogy előttetek mégyen” (Máté 28, 7).

„Még vagyon az a szokás, hogy húsvétban valami ceremóniával bárányt szentelnek (Márk 14, 12), s miden egyéb étel előtt… azt megeszik annak emlékezetére, hogy Krisztus, az Istennek báránya megáldoztatott”. Ide tartozik a húsvéti kalács (saját házainknál) is, melynek az az alapja, hogy feltámadása után Jézus megjelent a tanítványoknak, s megáldva a kenyeret, velük együtt evett (Lukács 24, 41).

Hasonló szokás, hogy „sok festett tojásokat készítenek… Némelyek úgy adták elő, mintha a föld újjászületésének és termésének volna a szimbóluma, kiábrázolója… Helyes okát – azonban – egyebet nem találjuk – írja Bod Péter –, hanem azt, hogy felállván (= megkezdődve) a böjt a keresztyének között, semmi zsírost, vajast és tojást is enni nem szabad volt… Amely tojásokat azért a hosszú böjtön egybegyűjtöttek, azokat osztás húsvétban nagy örömmel ették (János 20, 20), osztották jóakaróiknak, s hogy kedvesebb legyen az ajándék, meg is festették”.

Észrevehető, hogy a húsvétot március hónap összefüggésében ismertettük, mivel az ünnep némelykor átmehet március végére. Időpontja évről évre változik, s ezért mozgó ünnepnek nevezzük. Dátuma a tavaszi nap-éj-egyenlőséget követő holdtölte utáni első vasárnap. Ám itt sem az időpont a lényeges, jóllehet ezen töprengettek és töprengnek mindmáig a keresztyén vallásfelekezetek. Ugyanis a nyugatiaknál (római katólikusok és protestánsok) és a keletieknél (ortodoxok) az ünnep dátuma különbözik. Már az eddigiekben is kifejeztük, hogy az időpontok az evangéliumi hitben jelentéktelenek. Épp ezért idézzük (a kezdeti idők viszonylatában) Bod Péternek az idevonatkozó tömör összefoglalását: „A keresztyének között, nevezetesen pedig a napkeleti és napnyugoti eklézsiák között legelsőbben efelett a húsvét innepe felett volt az a visszavonás és szakadozás, melynek eredete ez volt: Az apostolok Krisztust követvén, a húsvét innepét a zsidókkal azon egy ragon tartották”. Cselekedték pedig ezt „azért kétség kívül, hogy ezen rendtartásokkal is a zsidókat inkább megtarthatnák és megnyerhetnék. De gyűjtetvén és nevekedvén a pogányokból az eklézsia, tanították azt, hogy Mózes törvénye által az eklézsia semmi bizonyos innephez nem köttetett. Annakokáért a napnyugoti eklézsiákban ezzel a szabadsággal élvén a tanítók, nem a zsidókkal együtt illették (tartották), hanem mindenkor az Úr napján. Némelyek továbbra is megtartották a régi szokást, kivált szent János apostol, és mások is Ázsiában, kik a zsidóknak rendtartások szerint a Nisan hónak 14. napján illették (tartották), melyre nézve neveztettek Quarto–decimani, azaz Tizen–negyed naposoknak.”

(Tőkés István: Hétköznapok-ünnepnapok, avagy az idő a keresztyén ember életében)