A történet előtt mindig van valami, csakhogy ez a valami, ami kimarad valahogy az emlékezetből, mert mi csak a történet kezdetére emlékszünk. Pedig a felejtésre ítéltetett is hozzátartozik a történet teljes megértéséhez, sőt nélküle torzul az igazság.

Lukács evangéliuma elején egy család adventjéről olvasunk, akik feladták az adventet. Az élet történéseiben nem lettek hűtlenebbek egymáshoz, sem Istenhez, sőt éltek a kötelességük szerint, mi több papként szolgált a férj, és elvégezte e rend szerinti kötelességét. Ezért a szolgálatért otthon felejtette időnként a feleségét. Hát ez volt a rend. Hittek, ettek és éltek. Imádkoztak. Évtizedekig kérték, ostromolták Istent, mert nem volt gyerekük, de meg kellett szokni: amit Isten nem akar, az nincs. És a hívő ember is realistává válik, a lemondást elfogadásnak hazudja önmaga előtt is és engedi immár az életet a maga medrében. Ha nincs áldás, vagyis élet, azt is meg lehet szokni. Ilyenkor apróbb dolgokkal is beéri az ember. A „csak éljünk, legyen egészség és békesség” hétköznapiságával.

Realista lesz a templomos ember és elveszti az imádkozás lényegét: a lehetetlen ostromlásának konokságát. Hogy Isten a lehetetlenségek Istene. Zakariás és Erzsébet a két hívő, a mintacsaládban élő elfogadja az élet adott pillanatában a realitásokat és elveszti a mennyei perspektívát. Ez a családi élet igazi krízise: nem várni Istentől a lehetetlen beteljesedését. Mert ekkor már feladta az ember.

Ahogy múlik az advent, egykedvűséggel engedi magához sok ember az ünnepet. Nem vár már újat. Tudja, kik azok, akik biztosan jönnek és kik, akik talán… Nincs vágy a meglepetésre. Ajándék annyi lesz, ami beszerezhető, többnek szükségét sem érzi. És akkor…

És akkor váratlanul megszólal az angyal: amiért sokat imádkoztál, s amiről már lemondtál, Isten adja most már ajándékba. Most, amikor semmit sem tettél, amikor elfelejtkeztél arról is, ami szíved vágya volt. Most amikor elteltek az évek. Történik valami, ami nevetséges a te számodra, s mégis a szívedből való. Hát nem tudsz megküzdeni vele. Ülsz és gondolkodsz a miérteken és nem érted, ahogy Zakariás sem értette, Erzsébet sem értette, mert nem értjük, mert a történet előtt mindig van valami, ami kimarad az emlékezetből. Nem is valami. Valaki. És ezzel a valakivel, akire aztán minden ajándék mutat, nem számol senki. Te sem. A valóság kerített hatalmába, nem az igazság. De ha megismernéd is, hogy különlegeset kapsz Istentől, semmit nem tudsz. Mert amit kapsz csak előjele annak, akit küld, hogy szétfeszítse az időt: szembesítsen a valóságtudatod kicsinyességével, s megtanítson újra imádkozni. Mert ha igazán imádkozol, ostromolni kezded a lehetetlen Istent, akinél semmi sem lehetetlen.

Ha igazi karácsonyt szeretnél, ne várj adventben Isten csodájára. Ne várj, hanem add oda mindenedet neki. Mindent ezekben a napokban, mert ha odaadtad, akkor tanulod meg elvenni azt is, amit Ő készített el. Na, ott derül ki a különbség a beletörődés és az áldás között. Ott talán megérted, hogy mindenre szükség volt, még arra is, amit a legszívesebben elfelejtenél.