Idei évi gyülekezeti kirándulásunkat időutazásnak szántuk a múltba szeptember 27-29. között. Így mentünk be az ö-ző világba, mint Kecskömétre, Ópusztaszerre és Szögedébe. Nem olyan legényesen, mint Rózsa Sándor és betyár cimborái, de sok kivagyi cifraságot láttunk a veretes múlt árnyékában. Cifra-palotát, cifra menyasszonyi fényképezkedést. Cifra nyomorúságot szerencsére nem sokat. De Kecsköméten leültünk a török korban épült egyetlen kőtemplomban, melyért a korabeli kálomista gondnok másfél évet volt távol a török Portán kijárva az építés engedélyezését. Jutalmul egy pár csizmát kapott az atyafiaktól, amit előre elszaggatott a hosszú út alatt. De nevét őrzi a hálás utókor. Ópusztaszeren egész a honfoglalásig lehetett visszaálmodni a múltat. Utolsó napunkon a kunokkal imádkoztunk együtt a kunszentmiklósi templomban, melynek tornyából Budáig, a másik felén Dunaújvárosig lehetett ellátni. A kun Miatyánkot is láttuk, olvastuk, le is fényképeztük a városka központjában. A helyi történelmi tudat pedig lenyűgöző, merthogy a kis-kunok, no, nem termetükre csupán, a kicsik nyugatra, a nagyok mindig keletre telepedtek a nomád szokás szerint. Nos, a kis-kunok saját köztársaságukat is kikiáltották a Tanácsköztársaság idején, mert ők nem csatlakoztak a rendszerhez. Nyakasok maradtak azóta is. Hazafelé Ráckevén Szegedi Kis István öröksége bűvölt el, és mindaz, ami ott tetten érhető a rácságból. Jó volt együtt lenni: testvéri szívekre találni, egymással együtt lenni megtartó Urunk kegyelmében.
(A kirándulásról bővebben gyülekezeti újságunk következő számaiban olvashatnak).