• Cholnoky Péter útinaplója - 4. rész
Augusztus 17-e, péntek
Gyalog indulunk városnézésre, a sugárút irányában végigmegyünk szűk és régi Eminescu utcán, közben látjuk az akkori polgármester egyemeletes házát, melyben annak idején Haynau volt elszállásolva. Állítólag ki akart kezdeni a szolgálólánnyal, aki nem tudta, kivel áll szemben és így durván elutasította. A bresciai hiéna ezért fel akarta köttetni. A térre érve a Nemzeti Színház áll előttünk, az Eminescu utca és a sugárút sarkán öreg épület, a hajdani Fehér Kereszt szálló, Itt szállt meg Ferenc József 1874-ben, amikor a színházat avatták fel. A szálló nagyterme hangversenyteremként szolgált sok évtizeden át, koncertezett itt Liszt Ferenc, Brahms, id. és ifj. Johann Strauss, Bartók, Kodály, Pablo Casals és még hosszú a lista. Gyors pénzváltás a közeli kis pénzváltóknál, 1000 forintért aznap 64 lejt adtak, tehát 1 leu 62.50 forintot ér. Néhány házzal arrébb a minoriták Páduai Szent Antal temploma; belül nyugodt, szinte puritán barokk, sima oszlopai valódi márványból vannak. E templomhoz tartozó épületben rejtegették, tartogatták 1920 után az Igazság emlékművét darabokra szedve, innen került hosszas huzavona után jelenlegi helyére. A templom előterében további három itt kivégzett 48-as katonai vezető emléktáblája. Összesen tehát 17 aradi vértanúnk van.
Elsétálunk a Városházáig, melyet egyébként Lechner Ödön tervezett, bekukkantunk a magyar időkből származó impozáns Közművelődési Palotáig, Csak lepillantunk a talán száz méterre húzódó Maros-parti sétányra, amely nyáron Arad nyüzsgő esti életének színhelye. Visszafordulva elmegyünk a hajdani Astoria szálló előtt, vele szemben a Neumann Palota, a gazdag zsidó család felszámlálhatatlanul sokban járult hozzá Arad fejlődéséhez. A járdára kiterjeszkedő kávéházak, sörözők, éttermek mind tömve. Mintha nem is volna válság! Visszasétálunk buszunkhoz, beszállás előtt közelről megtekintjük a híres Igazság emlékművet, felül az Igazság nőalakja, alatta négy irányban szimbolikus alakok mutatják be a hősiességet, a szoborcsoport alsó szintjén a 13 vértanú domborműve. A különben is kopár tér szépségét nem emeli a szoborcsoporttal szemben álló, diadalívet formázó Román hősök emlékműve.
Ugyanennek a térnek oldalán van a Nyugat és Jelen szerkesztősége, a magyar gimnázium és egy szép kerthelyiség, ahol a magyarok jönnek össze különböző alkalmak megünneplésére. Beszállunk a buszba. A téren meg kellene fordulni, de megint autó áll szinte keresztben a tér egyik sarkában. Tülkölés, semmi hatás, végül nagy keservesen, de sértetlenül sikerül megkerülni az akadályt. Irány a vesztőhely.
Az aradi vár a Maros túlsó, bal partján áll. Az öt bástyából és egyetlen bejáratból álló vár alig látszik: falait kívülről füves rézsű takarja. Amúgy is látogathatatlan, mert a közös magyar-román zászlóalj állomásozik benne, itt és Hódmezővásárhelyen felváltva. A hadsereg ígéretet kapott arra, hogy kapnak máshol állomáshelyet, de az ügy tengerikígyóként húzódik. A várat a vesztőhelytől utca választja el, kiábrándítóan kicsi és jelentéktelen tér. Egyik végében áll a gúla alakú emlékmű, déli oldalán van az emléktábla a 13 névvel, ezzel ellentétes oldalán vezet fel 13 lépcső a gúla tetején álló emlékoszlophoz, a koszorúkat erre szokták elhelyezni. Lugosi Piroska felkérésére a legidősebb és a legfiatalabb útitárs (jómagam és Kamarás Ágika) kapja meg a koszorút, először Horváth Csaba mondja el Kozma Andor megrázó versét, a Karthágói harangokat; a kislánnyal fellépdelünk a baljós számú lépcsőfokokon, már alig van hely a koszorúnknak. Lelépdelünk, amikor leértünk, elénekeljük a Himnuszt.
