• Cholnoky Péter útinaplója - 5. rész
Augusztus 18-a, szombat
Mindenki 5 óra előtt vagy körül kel. Reggeli a Celentano pizzériában: omlett vagy virsli, tea, jó kenyér. A busz 6.50-kor indul el velünk. Úti kalauzunk ismét Gazda István temesvári lelkész (Jakab Bálint évfolyamtársa volt Kolozsváron). Dél irányában hagyjuk el a várost. Az egyelőre sík úton idegenvezetőnk beszél az itteni lelkészi gondokról: a szórvány szórványa, kevés gyermek, iskolaválasztási dilemmák, román magyar házasságok, mindjárt az elején az esküszöveg: van, hogy a román fél megtanulja magyarul, vagy a lelkész magyarul előmondja, olykor a román fordítást kapja meg és azt mondja. Idővel helyenként gondot jelent a gyülekezet többségének nyelvváltása. A római katolikus egyház könnyebben, de a magyarság megőrzése szempontjából kedvezőtlenül kezeli a kérdést: a bukaresti katolikus magyarság hamar áttért a román nyelv használatára, a katolikus moldvai csángók sanyarú nyelvi helyzete közismert; Róma nem afféle magyarutálatból tűri el ezeket a változásokat, elsősorban Romániában és Szlovákiában, hanem a világegyház szemszögéből nézve jobb egy beolvadt katolikus magyarság, hiszen így könnyebben misszionál a többségi nyelvet beszélő társadalomban, mint egy nyelvileg elzárkózó, a többséggel alig érintkező csoport.
A szerb oldalon lévő Versec felé vezető úton német, szerb, román telepített falvak sorjáznak: Temesság, (Şag), Széphely (Jebel), Detta, Denta; de az úttol nem messze nyugatra eredetéről árulkodó nevű Mecedónia is van, sőt Csák (Ciacova) nevét egyenest az alapító Csák Mátétól kapta, akinek kiskirálysága pedig ugyancsak messze van innen. Bal felől feltűnnek a kéklő magas hegyek, a Krassó-Szörényi érchegység és a Szemenik. Temesmóránál (Moraviţa) majdnem átmentünk Szerbiába, visszafordulunk a faluba, ahol alig látható tábla jelzi, hogy keleti irányban, Oravica felé kell letérnünk. Ez a táj Titó láncoskutyasága idején a béketábor legszéle volt, akárcsak Magyarország Ausztriával és Jugoszláviával határos határsávjai. Romániából szárazföldön itt próbálkoztak átszökni a bizonytalan fogadtatást jelentő Jugoszláviába (többi határa „baráti” országoktól választotta el), sokan inkább a Duna határfolyói szakaszán próbáltak átúszni, a lelövetést vagy kiadatást kockáztatva. Temesmóra után egyre dombosabb a táj, Oravica kisváros mellett benzinkútnál állunk meg. A város a századfordulón pezsgő életű település volt, a mai Románia első vasútvonala Oravicát és Stájerlakaninát kötötte össze. Mellesleg jegyzem meg, hogy édesanyám 110 évvel ezelőtt itt született, keresztlevelében Román-Oravicza szerepel, nyilván volt a városkának különálló román lakta része, mely később egyesült Oravicával. Volt Német-Oravicza is. Az 1910-es népszámlálás alapján készült Magyar Helységnév-azonosító Szótárban már egyik sem szerepel, a könyv utánnyomása 1992-ben jelent meg a Balassi Kiadónál, alapos, megbízható munka, mindenkinek figyelmébe ajánlom, aki Nagy-Magyarország helységnevei közt kíván eligazodni.
Oravica után egyre magasabbak a hegyek, az út egyre kanyargósabb, átkelünk a zubogó hegyi folyón, a Nérán, majd a Lokva hegységen; lejtőin leereszkedve Alsópozsgásnál (Pojajena) érünk le a Dunához. Ekkorra már sokat tudunk róla Horváth Csaba vízmérnök jóvoltából, aki már jóval előbb megkezdte mindenre kiterjedő, roppant hasznos ismertetőjét. Már itt látszik a folyó duzzasztott volta, pedig a Vaskapu-erőműtől még több mint száz kilométerre vagyunk. A helyenként tóvá szélesedő folyó sodra jórészt a szerb oldalon van, így a román part mellett lassú a folyása, zöld algák, békanyálszerű növényzet, helyenként vízirózsák borítják felszínét.
Folyásiránnyal utazunk tovább. Hamarosan meglátjuk Galambóc várát a szemközti parton, a magas hegyek előtti parti dombon áll romja. Viharos történelme szorosan kapcsolódik a magyar-török háborúkhoz, Arany János is megénekelte Rozgonyi Cicelle hősiességét.
Itt éppen széles a Duna, az innenső parton állt Galambóccal szemben Lászlóvár, a helységet most Coronininek hívják, a rom fölötte van, még följebb a dunaszentilonai kilátó, ahova persze ezúttal nem mászunk fel. Hamarosan megállunk, itt van az 1890-ben fölhelyezett Széchenyi-emléktábla, az akkor már 30 éve halott kezdeményező neve mellett a közlekedésért felelős Baross Gábor miniszteré is szerepel rajta. A tábla felavatásának dátuma 1890. szeptember 15-e (vasárnap). A tábla abból az alkalomból készült, hogy az Al-Duna ha nehezen is, de hajózhatóvá vált. A tó után hamarosan következik az Al-Duna első szűkülete, ennek nincs neve, de itt is csupán 200 m a szélessége. Szemközt kiábrándító kőfejtő csúfítja a festői tájképet. Hosszan utazunk a változatos tájban, mindkét parton nagy hegyek, a Duna hol szélesebb, hol keskenyebb. Jól látni a szerb oldalon vezető part menti utat: alagutak és viaduktok váltják egymást. Onnan is gyönyörű lehet a folyó! Drenkova alatt újabb névtelen szűkület. Szinicénél megint csak tószerű a folyó, e szakasz végén a Duna csalóka kiszögellést mutat jobbra, először azt gondolhattuk, hogy arra folyik tovább, de ez csak a szerb Porečka folyó Duna-vízzel föltöltődött torkolata, maga a folyam a várakozással ellentétben balra folyik tovább. Most már a Nagy és a Kis Kazán-szoros következik. A Nagy Kazán-szoros előtt a helyenként életveszélyesen pocsék út elhagyja a Dunát, a kihagyott szakasz valójában Széchenyi sziklája. Ahol ismét a folyóhoz érünk ki, a Duna szinte szabályos háromnegyed kört alkot, a kiöblösödés mellett számos nyaraló és vendéglő. Az egyik ilyen vendéglő lépcsőjén leereszkedünk a víz melletti teraszra, innen be lehet pislantani mind a Nagy, mind pedig a Kis Kazán-szorosba. A Nagy Kazán-szorosban a Duna mindössze 150 m széles! Igaz viszont, hogy a duzzasztás óta 80 m mély. Az erőmű felduzzasztó hatása azzal a haszonnal is jár, hogy ezek a nagyon keskeny, mély és nagyon gyors folyású (18 km!óra, Pestnél kb 6 km/óra) könnyen hajózhatókká váltak. A Duna és a kanyargós út közé szorult keskeny csíkon elszórt házak, részben félbe hagyott szállodák, pecázók. A Kis Kazán-szoros után közepesen kitágul a Duna, jól látszik a túlparton Traianus emléktáblája, melyet az elárasztás előtt néhány méterrel magasabbra helyeztek, különben víz alá került volna. A latin szöveg azt az eseményt örökíti meg, hogy Traianus császár itt utat épített, majd felépítette Szörényvárnál (Turnu Severin) a Duna első kőhídját, így kezdte meg előbb Moesia (nagyjából a Havas-alföldnek megfelelő római provincia) és Dacia (nagyjából Erdély) meghódítását. Körülbelül a táblával szemben a román parton Decebal dák király hatalmas, sziklából kifaragott feje tekint le fenyegetően. Traianus haditettét örökíti meg a római Forum Romanum közvetlen közelében magasodó Traianus oszlopa is. Már Orsova következik. Előtte ismét elhagyja az út a Dunát, ezzel megkerüljük a folyó fölé magasodó Nagy Zsuppánt, aztán leereszkedünk Orsovába, pontosabban abba, ami megmaradt belőle. Az óváros ugyanis teljes egészében víz alá került, ezen kívül három falu is, a legérzékenyebb veszteség az Orsova alatt létezett Ada Kaleh szigete. A sziget az összes török ellenes békekötésben török fennhatóság alatt maradt, lakói mindvégig megőrizték öltözéküket és szokásaikat. Orsova ma is kikötő, a Duna itteni átlagos szélességének ötszörösét kitevő átmérőjű „tó” partján. Orsovánál érik el a Déli Kárpátok a Dunát, a hegyek a szerb parton éppen olyan magasak, csak a ott a Kelet-Szerbiai érchegység nevet viselik. Némi lázadozás után folytatja buszunk útját a Vaskapu felé; a helynév valójában azt a pontot jelöli, ahol a Duna elhagyja a magas hegyeket és kilép a síkságra.
Itt építették meg a Vaskapu Erőmű első, majd második lépcsőjét. Itt megállunk. Még a magasan haladó útról jól látszik a két vízszint 33 méteres különbsége. A rekkenő hőségben csoportunk nagyobb része fejenként 4 lej fejében megtekinti az erőmű belsejét, az óriási turbinákat, az erőmű építésének történetét, az építés előtti régészeti leletmentés gazdag termését és Ada Kaleh történetét és megmentett berendezését.