• Cholnoky Péter útinaplója - 7. rész
Augusztus 19-e, vasárnap
Mindenki megreggelizik valahogy. 8 órakor bepakolunk a buszba, a kollégiumtól búcsút veszünk. 8.25-kor megérkezünk a gyárvárosi gyülekezethez. A Gyárváros Temesvár északi része, nevével ellentétben már nem gyárak jellemzik. A templom telke közvetlenül a folyó mellett van. Kertje akkora, hogy buszunk be tud állni. A telek jelentős részén betonalap, ennek egyik szélén egyemeletes épület, a kertben még egy kisebb épület. A kert egyik sarkában bogrács, alatta már ég a tűz.
A végleges épület majd Makovecz Imre tervei szerint fog megépülni. A 9 órakor kezdődő istentisztelet előtt beülünk a templom első utáni padjaiba. Zsoltárt mi nem hoztunk magunkkal, de hamarosan kiderül, hogy nem sok hasznát vennénk. A padokra kitett énekeskönyveket ugyan Budapesten nyomtatták 2000-ben, de 1995-ös kolozsvári kiadás alapján, az énekek számozása nem felel meg egymásnak. Az eredetileg kiírt énekek mind ismeretlenek. De a kántornő hamarosan átrendezi az énektáblát, kiderül, hogy a magyarországi 162. énekkel kezdünk (Ím béjöttünk nagy örömben), következik a 65. zsoltár (A Sionnak hegyén) és aztán a 171. ének vezeti be az igehirdetést (Megáll az Istennek ígéje). Csak a szép záróének ismeretlen.
A kezdés idejére a templom megtelik. Jakab Bálint szolgál, a kezdőének után felolvassa a napi igét (Fil, 4, 4-9). Feleségemmel meglökjük egymás könyökét: ezt az igét kaptuk Szakál Elemér esperestől szinte napra egy évvel ezelőtt az aranylakodalmunkon. Bizony, mindannyiunkra ráfér ez a biztatás: Örüljetek… Az ottani szokás szerint ezután hangzott el Kálvin bűnbánati imája. Az igehirdetés textusa a 65. zsoltár 5. és 10-12. verse volt. A prédikáció nagyívű eszmefuttatás volt arról, mi a boldogság és az ebből szétágazó gondolatokról. Az ima utáni Miatyánk a legrégebbi változatban hangzik el. Ekkor lépett elő a kilenctagú énekkar, három éneket adott elő, a harmadikra mindenki fölpattant: ez ugyanis a Szózat volt. Az áldás előtt elmondtuk az apostoli hitvallást, ugyancsak a legrégebbi szöveggel („közönséges, keresztyén anyaszentegyházat”). A hirdetésben az üdvözlés után nagy örömhír szerepel: a gyülekezet félmillió eurót nyert el pályázatban, meg lehet építeni a következő lépcsőt. Jakab Bálint köszönetet mond, átadja a szombathelyi gyülekezet ajándékát.
Az istentisztelet után van még egy kis idő az ebédig: megnézzük a már használatban lévő épületet. Ez három szintből áll: az alagsorban elég nagy terem (itt ebédelünk), itt van az iroda és a mellékhelyiség is. Az irodában ki van rakva a falra Makovecz Imre terve. Az iroda ablaka is makoveczi: kb 15 fokban dől a függőlegeshez képest. Ennek megfelelően a most már álló épülethez hasonló fog megépülni hamarosan, a mostani tengelyére merőlegesen, a távolabbi jövő zenéje a templom, kupolával és toronnyal. A földszinten van a templom, az utcával ellentétes oldalán tornác fut rajta végig. A legfelső szinten szállásszobák vannak, a nagy belső magasság miatt galériával.
Az ebéd királyi. Csodás babgulyás, nagyon sok csülökdarabbal dúsítva. Bőven jut mindenkinek. A köztünk ebédelő szakács nagy tapsot kap. Van ásványvíz (nagyon elkel az eddigi legmelegebb napon!), finom fehérbor; kérdezősködésünkre kiderül, hogy ménesi bor, ez az Aradi hegység délkeleti lejtőin elhelyezkedő történelmi borvidék neve, bora annak idején vetekedett a tokaji borokkal. A mi borunk is nagyon finom, talán sauvignon. Irdatlan mennyiségű sütemény, asztaltársaságunk szavazása alapján egy bizonyos túrós vitte el a pálmát. Különféle gyümölcsök, többek közt csodálatosan finom zöldringló. Feketekávét is mindenki kapott, aki csak kért. A beszélgetésből kiderült, hogy ez a gyülekezet is utazgat, legközelebb Mórahalomra mennek (hozzájuk sokkal közelebb van, mint Szombathelyhez). Ígéret hangzik el arról, hogy viszontlátogatásra jönnek Szombathelyre. Az ebéd alatt szájharmonikás bácsi igyekszik hangulatot teremteni, de ez másképpen valósult meg. Gazda István lelkész felesége, Mátyus Melinda, az újmosnicai lelkipásztor, otthoni szolgálata végeztével megjött ebéd közben. Egyúttal remek könyv szerzője, Színről színre – A temesvári református egyházközség forradalma 1989-ben címen írja le a temesvári forradalom igaz és torzítatlan történetét. A könyvet meg lehet vásárolni és ebéd után dedikáltatni. Személyes bemutatkozásként kalotaszegi népdalt ad elő. Mivel ekkor már az ebéd vége felé jártunk, egy népdalnál nem állhattunk meg és egyre lelkesebben következtek a szebbnél szebb magyar népdalok. Nem számoltam őket, de talán húsz is lehetett a számuk. Nehéz volt abbahagyni, amikor el kellett indulnunk.
A templomban a padon névvel ellátott énekeskönyvet találtam: Vetési Zoltán neve volt beleírva. Közülünk páran személyesen is megismerkedtek vele. Kiderült, hogy magyarságmegőrző táborokat szervez gyerekeknek, ennek kidolgozta egész tematikáját. Meg van győződbe róla, hogy a magyarságnak még nagy küldetése van a világ megjobbításában. Érdekes, hogy ugyanazzal a buzgalommal tevékenykedik ő és a lelkipásztora, aki pedig úgy érzi, hogy történelmileg hosszú távon kudarcra vannak ítélve. Ez is azt bizonyítja, hogy bármit gondol az ember a jövőről, minden tőle telhetőt meg kell tennie. Tanai Ibolya azt hiszi, mindenképpen el kellene hívni Szombathelyre és kellő nyilvánosságot szervezni neki. A búcsúzáskor a szájharmonikás bácsi óriási szatyor gyümölcsöt ad át, milyen jól jött ez a hazaúton estefelé.
A szívélyes és érzékeny búcsú után az árnyékban parkoló buszunkba szállunk, először a városszéli Realhoz hajtunk, sokan még bevásárolnak, kis ajándékot az otthon maradottaknak, kis utánpótlást a hosszú útra. 14.30-kor hagyjuk el végleg Temesvárt északnyugati irányban. Kisbecskerek (Becicherecu Mic), elég messze a Szerbiába került Nagybecskerektől. Utána pár szétterülő alföldies falu, az egyhangú úton Jakab Bálint röviden összefoglalja a görögkatolikus egyház történetét: Habsburg lelemény, a birodalomba került ortodoxokat igyekeztek rávenni a római pápa főségének elismerésére. Az erdélyi román ortodoxok egy része 1700-ban csatlakozott a görögkatolikus egyházhoz, megtarthatták rítusukat, görög nyelvű liturgiájukat; a hívek valószínűleg nem sok változást észleltek. A II. világháború után az ortodox többségű országokban betiltották őket, híveiket és vagyonukat az ortodox egyházba terelték vissza. A rendszerváltás után nyerték vissza szabadságukat, rengeteg vitájuk van az ortodoxokkal. Magam hozzáfűzöm, hogy a probléma nem csak Romániában áll fenn, hanem más országokban, elsősorban Ukrajnában, hiszen a jóval korábbi ungvári uniós nyilatkozat 1646-ban elsősorban a szláv anyanyelvű ortodoxokat érintette. Az egyesülés egyik vonzó eleme volt, hogy a görögkatolikus alsópapság házas emberekből is áll. Érdekes, hogy egyedül Magyarországon nem tiltották be a görögkatolikus egyház működését a szocialista időben.
Az egyhangú út végén végül Nagyszentmiklós (Sînnicolau Mare) következik. Itt találták meg a IX. századból származó nagyszentmiklósi aranykincset: valószínűleg Ajtonyé lehetett, a csata előtt elásta és soha többé nem jött érte. Ma a bécsi Kunsthistorisches Museumot gazdagítja, hálából óbolgár műtárgyakként mutatják be a sógorék. De van itt nagyobb kincs: Bartók Béla itt született 1884-ben. A városka főterén éppen tanakodunk, hogy találjuk meg, amikor román férfi ajánlkozik, hogy kis kék autójával odavezérel bennünket. Biztosan ők is büszkék a hely nagy szülöttjére. Szülőháza már nem áll, a helyén felépült portán emléktábla, a magánkézben lévő ház takaros, szép kovácsoltvas-kerítése van. Több mint egy évszázaddal korábban ugyancsak itt született Révay Miklós költő, nem teszem kezemet tűzbe azért, hogy benn van-e még a magyar irodalmi kánonban. Az oktatásról nem is beszélve.
Tovább északnyugat felé: Románia legnyugatibb helysége következik: Nagycsanád (Cenad). Határátkelő, útlevél-ellenőrzés: ez a határunk még nem schengeni. És máris magyar földön vagyunk (mintha eddig nem ott lettünk volna!). A szeged-aradi úthoz érünk, jobbra kanyarodunk, Makó felé. Át a Maroson és máris Makó egyik nevezetessége előtt áll meg járművünk: a Makovecz Imre tervezte Hagymatikus Fürdő áll előttünk. Igazi makoveczi mű; szép, vonzó, de azért nem értem, milyen célt szolgál a bejárat előtt álló kupola, amely alatt nincs semmi.
A városból kihajtva Gyopárka Makón működő kortárs magyar írónőre, Jámborné Balog Tündére hívja föl a figyelmet. A hölgy a határon túli magyarok ügyének értékes gondviselője is. Gyopárka el is kezdi felolvasni egyik írását, de közben kiderül, hogy rossz irányban indultunk el: feleségemnek, aztán Jakab Bálintnak is feltűnik az út keskeny és pocsék volta: a Maros jobb partján maradtunk és innen csak a tápai komppal juthatnánk át a Tisza túlsó partjára. A kavarodásban félbeszakad a makói írónő élvezetesnek induló írása. Visszafordulunk Makóra. Most már átmegyünk a Maros felett ívelő hídon. Szegedet megkerüljük. A város határában száll le egyik útitársunk, Dugonics Katalin fuvolaművésznő édesapja, otthonába, Hódmezővásárhelyre igyekezvén. Szegedtől autópálya Kecskemétig. Az első kecskeméti leágazáson megyünk ki, a városon át érjük el a Soltra vezető utat. A már megszokott Auchan előtt megállunk, buszvezetőnknek is kötelező negyven percet pihenni. Gyönyörű naplemente a síksági látóhatáron. Solt, Duna-híd, át Dunaföldvár centrumán, Cece, Simontornya, Enying, 710-es egérút, Litér, Veszprém, Ajka, Jánosháza, Sárvár. A városba a Söptei úton érkezünk. Még éppen éjfél előtt állunk meg a parókia előtt. A jóságos Tóth Jánosék hazafuvaroznak. Utoljára tapasztaljuk meg azt a tettre kész segítőkészséget, amely a társaság részéről egész utunkon végigkísért. Az öregkornak is megvannak a maga áldásai.
Épségben hazaértünk. Istennek legyen hála!
Kormos Zsolt felvételei