A Dunántúli Református Egyházkerület püspök-helyettesével, egyházi nyelvhasználatunkban, a főjegyzővel, Köntös Lászlóval beszélgettünk reformáció táján a társadalmunkról, a reformátusságról, annak jövőjéről tágabb összefüggésben is.
(Az interjú rövidített és szerkesztett változata megjelent gyülekezeti újságunk, a H+É reformációi számában. Itt a teljes beszélgetést közöljük).
Jakab Bálint Mihály: Létezik-e egyház alul és felül nézetből?
Köntös László: Hűha. Létezik. Abszolút módon létezik. Alul nézetből arról van szó, hogy az ember abból a gyülekezetből nézi az egyház egészét, amelyben él, amelyben szolgál. Ez egy abszolút fontos nézet, mert igazából ez az úgymond igazi egyház, hiszen ott gyülekeznek össze az emberek a templomban, ott vesznek részt az istentiszteleten. Másrészt, létezik egy felülnézet, ami abból áll, hogy nemcsak egy gyülekezet van, hanem számtalan gyülekezet van, és a gyülekezetek összessége, ami tulajdonképpen az egész egyházat alkotja, és létezik egy felülnézet, amikor nem egy konkrét gyülekezetet látok, hanem a gyülekezetek összességét, a gyülekezetek közti kapcsolatokat, s ez egy sajátságos, más képet is mutathat.
JBM: Erre is irányult volna a következő kérdés, van-e ahol érintkezik e kettő és van-e ma olyan ahol markánsan eltér?
KL: Mi azt szoktuk mondani, hogy az egyház a gyülekezeteiben él, és ez teljességgel így van. Gyülekezetek nélkül nincs egyház. Másrészt az, hogy az egyház gyülekezeteiben él, ennek lehet egy, ha ne nem is hátránya, de egy olyan vonása, ami nem mindig szerencsés. Itt a gyülekezeti közti kapcsolatokra, a testvéri kapcsolatokra gondolok. Teszem azt, hogy egy barcsi reformátusnak fogalma nincs arról, hogy mi történik Komáromban. Arról nem is beszélve, hogy mondjuk, egy szombathelyi református mit tud a szegedi reformátusokról. És ekkor csak Magyarországról beszéltem. Van egy olyan nézőpont, amelyet – szerintem – a mi átlag magyar reformátusaink nem nagyon élnek át. A mi átlag magyar reformátusunk, s ezt nem rosszallólag mondom, inkább gyülekezetben gondolkodik, mintsem az egyház egészében.
JBM: Vajon nem a világ elidegenedése jött be az egyházba?
KL: Lehetséges. Tehát az, hogy egyszerűen nem foglalkozom a másikkal, és ez odáig is fajulhat, hogy nem foglalkozom a másik gyülekezettel. Nem foglalkozom a református hittestvéreimmel. Úgy gondolom, ez a mi egyházunknak nem szerencsés vonása. A reformátusoknál valahogy nem tudott kialakulni az egészséges mi-tudat, legfeljebb egyházmegyei szinten ismerjük egymást, kerületi szinten már egyre kevésbé, országos szinten még kevésbé.
JBM: Ez történelmi örökségünk, vagy pedig az elmúlt ötven évben a hatalom ama törekedése, hogy elszigetelő, bizalmatlan hangulatot teremtsen?
KL: Azt gondolom, mind a kettő. Ne felejtsük el, hogy a reformáció, különösen a reformátusság leépítette a középkori egyházi hierarchiát, és igen nagy hangsúlyt helyezett a gyülekezetek önállóságára. Biztos vagyok benne, hogy ebben van egy olyan folyamat, hogy a gyülekezetek önállóan élik az életüket, és minden, ami egységes, ami felülről szervezett, ami hierarchikus, azt a református ember eleve idegenkedéssel fogadja. Másrészt a 20. század második fele, a kommunizmus törekedett arra, hogy izolálja az embereket, nemcsak a reformátusokat, és így nem alakultak ki azok a nagyobb közösségek, amelyek szükségesek lennének ma.
JBM: Egyáltalán, a nagy közösségeknek van ma létjogosultsága? Nem abba az irányba megy ez az atomizálódó világ, mint például a régi falusi közösségek maximum ezerötszáz-kétezer főig átlátható, s azon túl már nincs keresnivaló?
KL: Igen, az biztos, hogy kis közösségek nélkül nagy sem létezik, tehát a kis közösség alapvetően fontos, pláné ebben a globalizált világban, amiben az emberek elvesztik a közösségeiket, a hagyományos formák felbomlanak és az emberek nem tartoznak sehova...
JBM: Apropó, a hagyományos formák helyett létezik-e más?
KL: Azt gondolom, hogy a kis közösségek, akár a gyülekezetiek is, már nem automatikusan mű-ködnek. Abszolút módon függenek a közösség vezetőjétől, a mi esetünkben a lelkipásztortól, a lelkipásztor feleségétől. Kell legyen egy olyan személyes kohéziós erő, ami ezt a kis közösséget egy-betartja. De ugyanakkor kell, hogy legyenek a nagy közösségek is, például a nemzeti közösség értéke fel fog értékelődni. Igen sok ember rá fog találni, épp azért, mert most már külföldet járunk, hogy hoppá, én magyar vagyok. El kell menni Franciaországba, haza kell jönni és akkor rögtön rádöbbenek, hogy én tartozok valahova. Emlékezetes pillanat számomra, a magyar református egyház megalakulása, az a bizonyos május 22-i. Az egy óriási nagy élmény volt nagyon sok református ember számára, hogy mi reformátusok összetartozunk.
JBM: Ennek az analógiájára nem képzelhető el, jelen esetünkben a református identitást emberek úgy találják meg, hogy elmennek, kimennek, valahol szembesülnek?
KL: Dehogynem. Sokan azt mondják, amit én nem hiszek, hogy az emberek már nem emlékeznek a saját hagyományaikra, saját identitásaikra. De nagyon sok ember életében teljesen váratlan módon felbukkan ez az identitás. Például a református identitás is, adott esetben épp most a népszámláláskor is előjöhet. Vagy gondoljunk arra, hogy hány olyan családi esemény történik, mint például egy keresztelés, házasságkötés, amikor látszólag teljesen közömbös emberekben hirtelen előtör a felekezeti hovatartozás, és rádöbben, hogy én református vagyok, katolikus vagyok. És még családi viták is kialakulhatnak ilyen látszólag, lényegtelen kérdésekben.
JBM: Akkor mégsem olyan lényegtelen a hit, vagy a valahová hovatartozás?
KL: Abszolút lényeges. Amilyen mértékben személytelené válik ez a világ, amilyen mértékben most már az identitás nem kötődik konkrét helyhez, konkrét földrajzi helyekhez, annál nagyobb szükség van a fogódzókra. És hol keresnénk ezeket a fogódzókat, ha nem a múltunkban, a mi református identitásunkban. Az emberek rá fognak döbbenni, hogy igenis szükség van tájékozódási pontokra és a református identitás pontosan egy ilyen tájékozódási pont.
JBM: Egy szót mondok, mi jut eszébe: reformáció?
KL: Újra és újra fel kell tenni a kérdést: miért vagyok keresztyén? A keresztyénség voltaképpeni értelmére kérdez rá a reformáció. A reformáció csak abban az értelemben új kezdet, hogy újra reflektál ezerötszáz év történetére. A reformáció a 16. században kezdődött el, de ne felejtsük el, hogy addig is volt keresztyénség, és voltak reformmozgalmak. Mindig visszatérni az eredethez, ez a re-formáció lényege. Ami azt is jelenti, hogy a reformációt soha nem lehet befejezni, hanem újra és újra reflektálni kell arra, hogy miért is vagyok keresztyén, mit gondolok Istenről és a világról, mit is gondolok az emberi életről és a többi, és a többi.
JBM: Elképzelhető egy olyan kibontakozó mozgalom, amely nemcsak az újrafogalmazást, a személyes megtérést érintené, hanem egy nagy egyházi, vagy nagy keresztyén megújulást hozna? Hasonló, mint amilyen a 16. században történt, a mai világban elképzelhető?
KL: Én szerintem ez idő kérdése. Most még mindig a felvilágosodás hatása alatt vagyunk, ami gyakorlatilag, egyszerűen összefoglalva azt jelenti, hogy Istenre nincs szükség ahhoz, hogy értelmes életet éljünk. El fog következni a keresztyénségnek egy új reneszánsza, újra fel fogja fedezni Európa a gyökereit, mert nyilvánvalóan az a kultúra, ami most, ma domináns, az a vélekedés, az a világnézet szembe megy a hagyományainkkal, szakítani akar vele. Azt üzeni, hogy itt megszületett egy új identitás, entitás. Én meg azt gondolom, hogy vissza fogunk térni az eredethez, a saját gyökereinkhez. Egész Európáról beszélek most. Rá kell döbbenjünk arra, hogy a múltunk nélkül mi nem lehetünk senkik.
JBM: Az előbb egy szót mondtam, most kettőt mondanék: reformáció és radikalizmus.
KL: Igen, a reformáció radikális volt abban az értelemben, ahogy az Írást értelmezte, ahogy elgondolta az egyházi életet az Írás alapján. A reformációban megfogalmazott gondolatok intézményesültek, és ezért óhatatlanul létrejött az évszázadok folyamán egy fajta kompromisszum. A reformációnak is lehet, a szó rossz értelmében egy konzervatív változata, amelyik már igazából nem reformáció, csak magát reformátusnak nevezi, magát a reformációnak alapján állónak helyezi, de a szó valódi értelmében nem az. Tehát a reformáció azt jelenti, hogy mindig újrafogalmazzuk önmagunkat, mindig újraértelmezzük a helyzetünket és mindig megpróbáljuk magunkat az Íráshoz mérni. Alapvetően ez mindig egyfajta radikalizmust jelent, de az a radikalizmus a történetünk során soha nem valósult meg valami szélsőséges forradalmi formában, hanem éppen Kálvin János volt az, aki „becsatornázta” az egészet, és akinek a számára a rend, a működés, a működtetés alapvetően fontos volt az üzenet tisztántartása mellett.
JBM: Meg tudná-e fogalmazni, hogy a református identitásnak mik lennének ma az ismérvei? Tehát nem azok, amiket belülre fogalmazunk meg, hanem mik lehetnének a világ számára érzékelhetően?
KL: Alapvetően fontos dolognak tartom a személyes megállást a hitben. Egy református ember számára nincsenek úgymond kódok. Kódok, abban az értelemben, hogy mikor mit hogyan tegyél. Nincs egy részletes leíró etika. A református ember mindig döntési helyzetben van, ami nem azt jelenti, hogy azt csinál, amit akar, hanem azt jelenti, hogy mindig az Írás alapján mérlegeli életének nagy döntéseit. Ez, szerintem, egy nagyon fontos református vonás. Ilyen értelembe egy református ember kvázi önálló. Református embernek lenni azt is jelenti, hogy részt venni a közösségben. Ennek a közösségnek óriási hagyománya van, egy ötszáz éves történetről beszélünk itt. A református identitásnak van egy olyan vonulata, ami ebből a részvételből jön. Tehát meg kell ismerni ezt a református közösséget belülről, részt kell benne venni. Ez a részvétel is egy nagyon fontos sajátossága a református identitásnak. Mondhatnám azt is, hogy van egy olyan református érzület, mit nagyon nehéz megfogalmazni, nem lehet kiolvasni könyvekből. Ezt érezni kell.
JBM: Ez olyan, mint mikor mész, s látsz egy csillagos tornyot, vagy elolvasod valahol, hogy „Tebenned bíztunk elejitől fogva” s megmozdul valami benned?
KL: Pontosan így van.
JBM: Beszéltünk a személyről. Milyennek képzeli el a jövő református egyházát?
KL: Az teljesen nyilvánvaló, hogy egy hosszú történeti korszak végére értünk. Ez nem föltétlen a református egyház miatt van, hanem a világ, a társadalom alakult át körülöttünk. Nézzük meg, hogy hol helyezkednek el a gyülekezeteink, hol vannak református templomaink. Ez a régi települési szerkezetet tükrözi. Már jó ideje az emberek vándorlása, a migráció félelmetes ütemben halad. A református egyházat egy olyan egyháznak képzelem el, amelyik egyszerre tartja nyilvánvalóan a hagyományait, az értékrendjét, a teológiai elvi álláspontját, de ugyanakkor mozgékony tud lenni. Tudja az embereket követni, és ott végez missziót, ahol az emberek vannak. Ez alapvetően fontos dolog. Ebben jelenleg megakadályoz bennünket, sok tekintetben a régi szerkezetünk, amin változtatnunk kell. Másrészt hiába változtatunk a szerkezeten, hogyha mi magunk, s elsősorban a lelki-pásztorok nem eléggé motiváltak a misszióra, hanem a saját gyülekezetben érdekeltek. Alapvető hibának érzékelem, hogy a misszióról való tudásunk saját gyülekezet centrikus, ahelyett, hogy az össz-reformátusság érdekeit néznénk.
JBM: Abban az irányban nem lehet elképzelni a mozdulást, hogy ne gyülekezetek felől induljon el, hanem kimondottan erre kiképzett, a külmisszióban dolgozókhoz hasonló szakemberek felől? Nem az a problémánk, hogy a teológiai képzés nem készít fel misszióra? A misszionálandó területekre olyan kezdő emberek kerülnek ki, akik nem tudják hová kerülnek. Egy álommal indul el a teológiáról, s nem tudja, hogy hova érkezik be.
KL: Igen, valószínűleg azért, mert azok a fiatalok, akik bekerülnek a teológiára, nem rendelkeznek erős gyülekezeti háttérrel. Én az életem javát már leéltem, de ahogy visszaemlékezem, évfolyamtársainknak nem kellett bemutatni a református egyházat belülről. Mi ezt hoztuk, hogy úgy mondjam „háztól-házig” magunkkal. A mostani fiatalok kereső, jóindulatú emberkék, de bizony sokszor nem ismerik a református egyháznak a valóságát. Abban teljesen igazad van, hogy a mi képzésünk túlságosan teoretikus, és a gyakorlati feladatokra nem képez ki. Ez a hagyományainkból következik. Sok mindent tanulunk, sok mindent megtanítanak, de a gyakorlati élet vonatkozásában nem nagyon. Igaz, a teológiától idegen tudományágak, de segédtudományként igen hasznosak lennének a gyakorlati képzésben. Gondolok itt s közösségszervezésre, a vezetéselméletre, vagy akár a kommunikációtól kezdve a konfliktuskezelésig befejezve. Ezeket kellene beépíteni a lelkipásztorképzésbe. Egyébként ez ügyben folynak tárgyalások a teológián.
JBM: Sokszor hallani egyházon belül is, amit különösen az elektronikus médiában olvasni, hogy az egyház nem több mint egy underground-szervezet, egy a sok közül. Ön feladta-e az egyház egyetemességének gondolatát?
KL: Nem. Az egyház egyetemességének gondolata nem attól függ, hogy mennyire van elterjedve. Az egyház, mint teológiai valóság, érinthetetlen, az nem a történelem része, ha úgy tetszik. A hitvallásos keresztyénség, mint olyan, ma úgy jelenik meg, mint valóságos ellenkultúra. Undergroundnak nem nevezném, mert nem kell nekünk barikádok mögé vonulnunk. Véleményem szerint, ma a keresztyénség keresi önmagát, és el fog jönni az az idő, amikor az alapvető üzenet meg fog szólalni egyre több ember számára. Én ebben bizonyos vagyok.
JBM: Ez a megszólalás, ön szerint, fundamentalista lesz? Vagy egy szelíd átmenet?
KL: Is-is. Most azt látjuk, hogy a terjedő, a népszerűbb keresztyén irányzatok között van egy fundamentalista irány, ami tulajdonképpen lélektanilag magyarázható. Kellenek az embereknek a biztos cölöpök. Nagyon sok embernek szüksége van, hogy igen és nem, igen és nem. Ez az egyik vonulat. A másik nagy hangsúlyt fektet Jézus és az ember közti érzelmi kapcsolatra. Ez is terjedőbe van, fontos igényt elégít ki. De nekem a református identitás ennél több. És más.